Jókedvkapszula garantált vigyorral – Rover Mini

Rover Mini Mayfair, 1990-ből

Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!

Ott jön Mr. Bean! Vidámság a járókelőknek és anakronisztikus gépélmény a legkisebb angol autóban utazóknak. Ez a Mini Mk V szériája.


Judit és Péter egy aranyos, régi kisautóra vágyott. Hobbiautót szerettek volna, olyat, ami igazi jelenség és hangulatával kiszakítja őket a hétköznapok szürkeségéből. Úgy képzelték, leteszik a hétfőtől péntekig használt modern, átlagos, céges munkaeszközt és a hétvégén valami olyanba ülnek át, ami jellegéből adódóan megteremt egyfajta jó alaphangulatot. Végül egy annyira jó kocsijuk lett, amibe este, munka után is szívesen átülnek, hogy a csúcsforgalom lecsengése után az üres városban is élvezhessék, ne csak a hétvégén.
Hirdetés


Eredetileg a régifajta Fiat 500-asban gondolkoztak. Hiába kerestek, megfelelő állapotút nem találtak, közben az árak is szépen elszálltak a kultikus kis olasszal. Végül a 2012-es IMM (International Mini Meeting), azaz a nemzetközi Mini találkozó tette be náluk végleg a minis kulcsot. Típusrajongó ismerőseik mondták előre, hogy jó buli lesz, a Mini Club Hungary ki is tett magáért, a sorozat balatonfüredi állomását ma is emlegeti a nemzetközi Mini vallásúak vidám kis közössége.

A piros autó tulajdonosai azután az erős input után nem heverték ki a Mini-betegséget, olyan erősen megfertőződtek, hogy a lehető leghamarabb saját kisautót akartak. Több, relatíve olcsó példány megnézése után lett ez, amit a korábbi tulajdonosai sokat faragtak, sok helyen nem hozzáértő kezek nyomát hátrahagyva rajta. Közben szükség is lett az autóra: a saját esküvőjük volt a Sárika nevű kisautó első fontosabb bevetése. Sárikával és tulajdonosaival Pribil András, a Mini Club Hungary elnöke hozott össze. Arra kértem, egy olyan autót mutasson, amin nincsenek nagy extrák, azaz egy tipikus darab, még a régi szériából. Ez a piros autó 1990-ben készült, akkor már két éve Rover márkanéven az Austin korszak végén.

Az 1984-gyel megjelent Mk V-ös szériából való még, tehát az 1959-től 2000-ig gyártott eredeti Minik korszakának már a vége felé született. Az igazi klasszikus az első és a második, a piaci árak mutatják, hogy az Mk III után veteránként még nem olyan érdekes egyelőre a Mini. Na de Judit és Péter nem is veteránt szerettek volna, hanem egy akár hétköznap is használható hobbiautót, nekik (és minden kezdő minisnek) így ideális választás ez a köztes széria már fékszervóval, fejtámlával, hárompontos övekkel, de az eredeti hangulatával.

Az öreg típust az Austin vette kezelésbe, kapott 1984-ben első tárcsaféket, a korábbi 10 coloshoz képest óriási, 12-es kerekeket (ma egy átlag kisautó legalább 16-os felnivel lesz mutatós), meg műanyag sárvédő szélesítéseket. Belül a mai Minik kötelező stílustartozékának számító kör alakú óracsoport helyett a kormány mögé került egy kétórás egység. Mást nem nagyon változtattak, ezeket leszámítva ugyanaz, mint a korábbi evolúció, az Mk IV-es. Az 1990-es Mini futóműve is az 1959-es ősével egyező: segédkeretre szerelt független felfüggesztések, hidraulikus lengéscsillapítók és a helytakarékos gumirugók. Azok, amiken olyan jól pattog a kis kerekeivel, és amiken olyan jól áll a kanyarban, akár a klasszikus, a hatvanas években többször is Minivel nyert Monte Carlo Rally valamelyik kanyarjában.

A Mini formái önmagukért beszélnek, a régies stílushoz passzol a krómozás a lámpák körül és a lökhárítón is. Az első fényszórókra tett fémrács is a ralis múlt miatt kedves részlet, kicsit sem idegen a Minin. A kipróbált Mayfair kivitel rendelhető volt ezekkel a klasszikus könnyfémfelnikkel is, de a dekorcsíkok és pár felszerelés kivételével megegyezett az alapváltozattal. E kiadásnál színezettek az üvegek, a hátsó oldalablakok kibillenthetőek egy kis csappantyúval, zárható a tanksapka és van fordulatszámmérő, meg rádió - utóbbi kettő valószínűleg a fabetétes műszerfalra váltáskor kerültek ki Sárikából.

Ez a kocsi 1990-ben Németországban kezdte a pályáját egy idős úrnál, akit itthon egy fiatal lány, majd a mosatni tulajdonosai követtek. Az autó rendberakáskor minden a napi használhatóság jegyében történt. A korábbi tulajok, vagy szerelőik nem minden esetben tudták, hogy mit hogyan illik, illetve kellene: fordítva berakott fékbetéttel és össze-vissza kábelezett elektromossággal is működött, de később lett csak üzembiztos. A kormánytól balra elhelyezett lámpakapcsolók például azért lettek az Ikarus buszokon és Szarvasi kávéfőzőkön használt műanyagokra cserélve, mert a kis kétállású fémeket befogadó panel pont az éves Mini találkozó előtt adta fel. Nem volt kérdés, hogy az autónak mennie, és világítania kell, ha meg jön a veteránvizsga, gyáriak kerülnek a magyar kisipari elemek helyére.

A kisautó fényezése patinás és nem is hibátlan, de ez mind nem számít, hiszen teljesen gyári. Az értékét az adja, hogy a Mayfair matricákat bár le tudják gyártani jó minőségben, de nem tudják klónozni az eredetieket. Ha gazdái öt év múlva a veteránvizsga mellett döntenek, akkor ezt valahogy meg kell oldani. A klubkörökben jártas tulajoktól tudom, hogy hasonló okokból kevés a veterán Mini. Óriási a ráépült fúró-faragó kultúra, hazájában ma is óriási a választék a tuning kiegészítőkből. A piros autó Mountney bőrözött sportkormánya is szebb, mint a Rover-féle plasztik. Összeillenek a fabetéttel és a Prism velúrkárpittal. Judit és Péter nem bolygatta meg a kocsi alatt lévő negyvenes sportkipufogót sem, amivel még diszkrét, de már jó hangja van a sornégyes motornak.

A volán mögé ülve megértettem, miért kérdezte meg Péter, hogy inkább a zárt magánterületen, vagy közúton akarom-e kipróbálni. Ő olyan lazán terelgette Sárikát, hogy csak irigykedni tudtam miközben én bénáztam a szokatlanul rövid úton járó kuplunggal. A gázpedált csak on/off üzemmódban tudtam használni mert bár a semmilyen környezetvédelmi előírásnak nem megfelelő, porlasztós ősmotor nyomatéka fűnyírónyi, 41 lóereje sem sok, mégis rém közvetlen. A váltó hosszú és rögös utakon kapcsolható, de a kis súlyával olyan jól gurul, hogy addigra még nem fulladt a motor, mire betaláltam a fokozatba. A Miniből nézve bármilyen átlagos autó óriási és magas, bent mégis az az érzésem volt, hogy fent ülök. Hátul is tényleg el lehet férni és elöl komolyan be tudja hajtogatni magát a 190 centis langaléta is, igaz 180 centimmel már nekem is kicsit majom a köszörűkövön érzés volt a vezetés.

Ölemben a dodzsem kormánnyal, a gumirugókon és a kis kerekeken pattogva, ha nem is profi módjára, de végig fülig érő mosollyal terelgettem a régi Minit. Fejem fölött a tető árnyékolt, előttem a szinte függőleges, nem ragasztott, hanem csak trabantosan szekurit üvegű szélvédő. Oldalt az ablakok tényleg függőlegesek, ezért egyrészt a későnyári meleg egyáltalán nem elviselhetetlen a Miniben, másrészt vállban sem szűk a tér, főleg a külső méretekhez képest. Egy olyan korban, amikor ezzel a technikával ralizni lehetett, ebben semmi kunszt nem volt, de ma már mindez annyira különleges, mint egy kisebb időutazás.
Tetszett a cikk?

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj a legfrissebb és legnépszerűbb cikkekről, amint megjelennek az Autónavigátoron!

Feliratkozom a hírlevélre

Hozzászólások

  • 2017.10.29. at 03:52
    Permalink

    Emlékeim szerint a karburátort tankönyvben is porlasztóként tanultuk. Amiről te beszélsz az injektor= befecskendező, illetve dieselnél szokták “porlasztónak” nevezni ami végül is ugyancsak befecskendező és az a szerpe, hogy nagy nyomáson égéstérbe juttatva minél finomabbá porlassza az üzemanyagot… A karburátornak is ugyan ez a szerepe a porlasztás/ keverékképzés, csak más nyomás viszonyok között.
    Meglátásom szerint nem helytelen és nem is “magyartalan” a kifogásolt megnevezés, főleg, hogy Bánki Donát és Csonka János találta fel!
    Különböző alkatrészek becézgetése viszont szerintem is béna és becsmérlő pl. a dugattyú dugónak nevezve… Ez elmegy ha éppen két barát szóban szerel és”szlengel”, de úgymond “hivatalosan” szervizben vagy szerelőnél szakmaiatlan…

  • 2017.10.29. at 03:52
    Permalink

    Csatlakozom Károj-hoz. Élvezet volt olvasni a cikket.

    De ugye a valóságban karburátor az a porlasztó…
    Tudom, hogy a magyar köznyelvben a porlasztónak csúfolják a karburátort is. Csakúgy, mint ahogy a hajtórudat is hajtKAR-nak csúfolják. Autós újságírók, autószerelők, “szakértők” is. Nem vagyok én csősze a magyar nyelvnek. Szíve joga a szerzőnek és a kommentelőknek úgy nevezni az alaktrészt, ahogyan jól esik.
    De mégis fáj a fülemnek, amikor egy mindkét végén csapágyazott (és emiatt forgatónyomaték átvitelére képtelen) összekötő elemet kar-nak csúfolnak. És az is, amikor egy légnyomásnál kisebb nyomású, üzemanyagot ÉS levegőt tartalmazó, keverékképző alkatrészt PORLASZTÓnak csúfolnak. Akit érdekel, milyen valójában egy porlasztó, az utánaolvashat a Bosch féle soros adagolós dízelek keverékképzésének. Tulajdonságai kivonatosan: NAGY nyomás van benne és CSAK üzemanyag.

    Pesze, nem kötelező a műszakilag korrekt elnevezéseket használni. Hogy Győzikét idézzem: “A busz is benzinnel megy, nem?”

Vélemény, hozzászólás?