2002-es bemutatásakor a harmadik generációs Primera kifejezetten tágas belterűnek számított a középkategóriában, és manapság sincs miért szégyenkeznie e tekintetben. Ráadásul szimmetrikus kialakítású műszerfala, középre helyezett hagyományos műszerei és tálcás középkonzolja miatt még különlegesnek is számított. Sajnos sokak ízlésének túl különleges volt. Minőségben és anyaghasználatban hozta a stabil japán szintet. Nem véletlen, hogy a hagyományos négyajtós idő előtt eltűnt a kínálatból, a ferdehátú és a kombi sokkal jobban használhatók voltak (450 és 465 l-es csomagtér). A sajátos kialakítású középkonzol remekül kézreállt, tárolóhelyekből elég jutott (középkonzol alján fiók, keskeny ajtózsebek, váltó mögött két pohártartó). Mivel igen csapott hátú, a kombi alig tud csak többet az ötajtósnál.

Hozza a kötelező jellegű japánosan gazdag felszereltséget, de azért akadtak például klíma nélküli darabok. Viszont megjelent az akkoriban még különlegességnek számító tolatókamera. Azért egy Acentával már boldogan ellehetünk, nem valószínű hogy hiányérzetünk lesz majd.

Nyugodt szívvel rábízhatjuk magunkat az 1,6-os 109 lóerős belépő benzinesre, egyszerűen mert pont elég a futómű tudásához, és a Primera nyugis hangulatához, és mert 7-8 literből elmászkál. A 116 lóerős 1,8-as nem tud többet, a 140 lóerős kétliteres ritka és városban 11 körül kér. Akkor már inkább valamelyik Renault féle dCi. Főleg a jól ismert 1,9-es ajánlható, a 2,2-es problémásabb.

Nem is annyira alkatrészárai, vagy szervizköltségei miatt számít vállalható fenntartású költségűnek, hanem mert jó japán hagyományoknak megfelelően megbízható, bár tény, nem kimagaslóan, hiszen megvannak a maga jellegzetes bajai, de stabilan összerakott, tartós szerkezetű.

Mivel még tízéves konstrukció sincs, így a négycsillagos Euro NCAP eredmény a minimum elvárható. Törekedjünk ESP-vel szerelt modellre, a négy légzsák/ABS azért széria volt.