Szalonból vettem oldtimer Alfát

Nagy szerelmem az Alfa Romeo Montreal. Rólam köztudott, hogy hirtelen fellángoló típus vagyok - tegnap még eladó FIAT Topolino után kutattam teljes elszántsággal a világhálón, ma rádöbbentem, hogy mennyire szeretem az első V12-es, 750-es BMW-t, és ki tudja, holnap vajon mit akarok, talán megint Jaguar E-type sportkocsit, szigorúan első szériás kupét -, de a Montreal iránti rajongásom évtizedes múlttal bíró, igaz történet. Amikor a típusról sztoriztam ebben a cikkben, már említettem, gyerekként milyen hatással volt rám az a bizonyos, színes címlapos Autó-motor újság, amely hosszú időre jóformán az egyetlen kapcsolatot jelentette álmaim autójával – na jó, nem füllentek, egyik autójával. A ’80-as években nem szaladgáltak Magyarországon ilyen ritka Alfa Romeók, sőt, kommerszebbek sem igazán, bár nekem mázlim volt. A VII. kerületben, egy körgangos bérházban laktunk, és szemben az első emeleten, a sarokban lakott Angyal néni, akinek nagyon csinos leánya, Évike (nekem Éva néni) olasz férjet választott magának. A szőke hölgy minden évben meglátogatta a mamát, ha jól emlékszem Rómából, és mi mással jöhetett volna, mint egy Alfa Romeóval…

A zöld színű 2000 Berlinára literszám csorgott a nyálam, pedig már akkor sem számított fiatal autónak, de a dupla lámpás orrával, a fakormányával, a világos bőrüléseivel, és a szűk utcában ércesen visszhangzó kipufogójával másik dimenziót képviselt a Moszkvicsok, Skodák, Trabantok és Ladák között, amely típusok a korabeli autópark gerincét alkották. Többször megesett, hogy ülhettem ebben a kocsiban, és ha behunyom a szemem, szinte mai is érzem a patinásan kopott ülések puha bőrének illatát - Éva néni édeskés parfümjével együtt -, a kormány vékony karimáját a tenyeremben, és arra is emlékszem, pokolian dühös voltam, amiért 7-8 évesen nem értem el a pedálokat – pontosabban, ha elértem, akkor nem láttam ki, és fordítva. Akkor nem tudtam, a jövőre nézve milyen mély nyomokat hagy majd bennem a 2000 Berlina, az első „hús-vér” Alfa Romeo, amely nem egy újságfotóról kacsintott rám vissza, és gyerekfejjel csak annyi fogalmazódott meg bennem, ha Éva néni autója ilyen szuper, akkor mit tudhat vajon a Montreal, a valóságban soha nem látott csodamasina? Nos, e kérdés felmerülése óta, idestova eltelt bő két évtized, és immáron két Alfa Romeo Montreal tulajdonosaként még mindig nem tudom a választ.

Mielőtt végleg lúzernek állítanám be magam, máris hozzáteszem, a dolgaim nem állnak rosszul, mert az igazi autóm, egy 1975-ös évjáratú példány jelenleg Csipkerózsika álmát alussza - teljes felújításra várva -, míg a másik Montreal egy néhány hete beszerzett modell, amely véleményem szerint a valaha létezett legszebb darab ebben a műfajban – az alábbiakban erről lesz szó. Mivel az igazit helyhiány miatt nem itthon tárolom, így nincs meg az a lehetőségem, mint az imádott Citroën 2CV furgonommal, hogy kedvem szerint nézegessem, simogassam, ezért a kicsinyített Alfának kettős szerep jutott: egyrészt komolytalan az a rajongó, akinek nincs ilyen csecsebecséje, másrészt bizonyos mértékben helyettesíti a nagy testvért, ami lehet, hogy hülyén hangzik, de számomra valóban fontos. Montreal modellt már nagyon régóta kerestem, mivel azonban nem vagyok fanatikus gyűjtő, aki mindenre lecsap a hiánytalan kollekció reményében, éveken át finnyásan válogattam. Az összes forráslehetőséget kipróbáltam, jártam börzékre, figyeltem az ebay-t, tartottam a kapcsolatot magángyűjtőkkel, kereskedőkkel - sőt, mindez jelen időben is aktuális -, de ebből a típusból igazán szépet senki nem gyártott, ezért beszerezni sem lehetett – eddig!

A tippet a modellvilágban járatos barátomtól, Lacitól kaptam, aki egyszer már kivett egy hatjegyű összeget a zsebemből, amikor a csodálatos, 1/12-es léptékben épített orosz ZIM limuzin hirdetésének a linkjét gyanútlanul átküldte nekem – pechemre a ZIM is szerelem, meg kellett vennem, kerül, amibe kerül alapon. A vásárlás után Lacit felhatalmaztam, hogy a jövőben is számítok a fülesekre, mert ő naprakészen követi az eseményeket, és ne törődjön azzal, hogy a tippjei szép lassan csődbe visznek, ami kell, az kell, majd a cél érdekében lemondok valami másról – ennek szellemében kaptam tőle tavaly az 1/18-as méretű, tűzpiros, AutoArt gyártmányú Montreal beharangozó linkjét, aminek duplán megörültem. Az AutoArt számomra eleve garancia a minőségre, a pontosságra, a részletekbe menő kidolgozásra, tehát végre megszületett a nekem való, égen-földön keresett ideális Alfa Montreal modell, és ismerve a gyártót, előre tudtam kalkulálni az árral is, amely ebben a léptékben már hajlamos elszállni. Úgy gondoltam, megadom a módját a vásárlásnak, elvégre az egyik kedvencemről van szó, ezért elegánsan, szalonból rendeltem meg januárban, és hónapokon át majdnem olyan izgalommal vártam az értesítést, mint egy igazi autó esetében.

A dobozba csomagolt remekmű átvételéhez cirka fél év türelemre volt szükség, de a modellt látván egy percet sem bánok! Olyan, mint az igazi, álomszép, gyönyörű, fantasztikus, és még sorolhatnám a felfokozott lelkesedésemet hitelesen tükröző közhelyeket. Természetesen minden ajtó nyitható, akárcsak a gépháztető és a hátsó szélvédő, kormányozhatók az első kerekek, ám egy megszállott rajongónak sokkal fontosabb, hogy a Campagnolo Elektron felnik szinte megszólalnak, a fényszóróknál működik a mozgatható rács, aprólékosan kidolgozott a motortér, a belső hamutartóról nem hiányzik a Montreal felirat, a csomagtér kalaptartója pedig ugyanúgy hajtogatható, mint eredetiben. Marcello Gandini hibátlanul megrajzolt, klasszikussá érett Alfájára egyszerűen nincs hatással a kicsinyítés, éppen ezért nagyon örülnék egy mesebeli varázspálcának, amivel némi hókuszpókuszos hadonászással lekicsinyíthetném magamat, hogy beleülhessek. Fordítva nem lenne benne kunszt.

Krepsz Zoltán

Ez is érdekes lehet:

Jégre vitték az Alfa Giuliettát

Tud egy autó hokizni? - erre a nem túl fontos kérdésre ad választ az Alfa videója.

A cikk galériája