Mitsubishi Lancer teszt

Ártalmatlan támadó

A valóságban azonban semmi sem úgy alakult, ahogyan azt elképzeltük...

Se nem dögös, se nem szép a Sportback feneke.

Ha Lancer, akkor az autók világában kicsit is tájékozottak az EVO-ra, egy fergeteges sportgépre asszociálnak. Erre rá is segít a Mitsubishi az aktuális generáció agresszív orrkiképzésével, erőteljes megjelenésével. Ám tesztünk alanya a ferdehátú, Sportback nevezetű változat, amely nélkülözi a szedán éles, karakteres farát, helyette egy meglehetősen érdektelen, szépnek sem igen nevezhető feneket kapott.

Amit nyerünk a ferdeháttal, azt viszont elveszítjük a csomagtér méretével, ami ebben a fenékben a vállalhatóság alsó határát súroló 350 liter alá zsugorodott (344 liter, opciós Rockford Fosgate hifivel 330 liter).

Ügyes a támladöntő mechanizmus, egyébként csak a csomagtér kis mérete érdemes említésre.

A szedánhoz képest persze előnyt jelent a hátsó ülések dönthetőségével növelhető raktér, maga a támlafektetés is könnyű művelet, de ez a tologatható ülések korszakában nem egy nagy dobás. Legalább a helykínálat nevezhető a 4585 mm-es hosszhoz, a 2635-ös tengelytávhoz méltóan tágasnak.

A helykínálatra egyik ülésen sem lehet panasz.

Egyszerű, fekete, cseppet sem barátságos műanyagok és műszálszövetek.

Az utastér egész berendezése viszont valahogy lemaradt egy korszakkal, akár az Invite felszereltség tételeit, akár a minőséget tekintem. Van sok hasznos segédlet, négy automata zümisablak, automata klíma, ilyesmik, de a Bluetooth, az USB még a jövő zenéje… Persze, tagadhatatlanul rendelkezik bizonyos vonzerővel a mai csilivili, agyondizájnolt belső terekhez képest ez a direktben adott egyszerűség és letisztultság, de a korrekt összerakottság dacára sem valami kellemes az összkép. A fekete műanyagok, a műszálszövetek tengere sem ránézésre, sem érintése nem kellemes – most írjam ide, hogy egy Swifthez képest is nehezen tekinthető igényesnek a berendezés?

No, de egy Lancer a sportosságról szól, ugyebár! Vagy mégsem? Mert ennek a Sportback-nek a rugózása épp annyira bizonyult derekas kátyúsimítónak, mint feszes sportolónak. Az igazi gond a kanyarokban tűnik elő, ahol érezhető az oldaldőlés, és bár a kerekek tapadása meggyőző, a kormány álmosítóan érzéketlen. És hogy a vezetési élményt tovább zsugorítsuk, a kellemes markolatú, bőrbucis váltó precíz kapcsolhatóságába is vegyül egy kis gumis hatás.

A kötelező díszgyűrűs műszerpárban ki is merült a sportosság.

Nem sikerült felismernünk az 1,8-as motor előnyös tulajdonságait.

Na, majd a változtatható szelepvezérléssel felvértezett MIVEC (Mitsubishi Innovative Valve timing Electronic Control system) motor helyre teszi a Mitsu-világot – gondolhatnánk! De nem. Közepes fordulatig épp hogy forog, a nyomatékmaximum felé elkezd húzni; na, itt még valamiféle sportos benzinmotorhoz illő hanghatások is előtörnek, azután viszont hamar jön a betonfalnakütközés-szerű leszabályozás – nem könnyű így kihozni a gépből a maximumot. Pedig az a maximum is kevesebb, mint amit a mai sokkal kisebb modern turbók, vagy a hasonló, igazán jó szívómotorok produkálnak. Hogy 10,4 másodperces 0–100, 196-os végsebesség? Bizony sportosságnak, erőnek itt nyoma sincs. Szóval, az 1,8-as DOHC erőforrást is mintha régről felejtették volna itt. Persze, tiszta a kipufogógáza, de így ennek a motornak se bűze, se íze! Ez eddig csupán csalódás, a fogyasztás viszont majdhogynem sokkszerű. Városban bőségesen tíz liter feletti érték adódott, de nyugodt, szabálytisztelő autópályázás sem igen jön ki tíz liternél kevesebből, egyedül nagyon ráérős, pihenős országutazás közben elégszik meg a motor úgy hét literrel. Ez a torkosság nyilván nem csak a motoron, hanem a rövid áttételezésű, csupán ötfokozatú váltón is múlik, amivel autópályán már a megengedett sebességnél is belepörgünk a négyezerbe. Ez persze sok zajjal is jár, és ez egy jó adag szélzajjal meg bizonyos burkolatokon betóduló futóműzajjal kiegészülve a Kellemes Utazóautó titulust is megvonja a Lancertől.

Inkább papásan biztonságos, mint élvezetesen sportos a Sportback mozgása.

Ezek után nem is kell mondanom, hogy ezzel a hajtáslánccal nem szerettük meg ezt a Lancert. Bizony, nem sok érv szól az 1,8-as benzinmotor mellett, mert ugyan csak 250 000 forinttal drágább a papíron esélytelenül gyengébb, 109 lóerős 1,5-ösnél, ám az az életben nála sokkal elevenebb, és fogyasztása is literekkel kedvezőbb. Ám ez az 1,8-as a Sportback-hez kapható egyetlen benzinmotor (persze, a 240 lóerős, 12,5 milliós Ralliarton kívül), így ha mindenképp ferdehátú Lancerre vágyunk, az legyen dízel! Ha viszont a benzines jön be, akkor legyen inkább szedán, és 1,5-ös az a Lancer!

Ám kérdés, a márkafanatikusokon kívül ki jut el a vásárlás gondolatáig? Ha csak papíron nézzük az adatokat és az árakat, teljesítményével és felszereltségével még versenyképes az 5,2 milliós Sportback 1,8 Invite, de a valóságban unalmas menettulajdonságai, érzelemmentes berendezése és húzós fogyasztása már nehezen veszi fel a versenyt a hasonlóan árazott kompakt vetélytársakkal. Még nagyobb gond, hogy számtalan konkurens sokkal több vezetési élményt kínál papíron gyengébb, szerényebb hengerűrtartalmú motorral, jelentősen kedvezőbb árért és barátibb fogyasztás mellett.

Kiss Ferenc

Ez is érdekes lehet:

Fiatalokat szembesítettek az autóban mobilozás veszélyével

Megannyi baleset okozója a vezetés közbeni mobilozás, az sms-írás. Videón egy érdekes, meggyőző demonstráció.

A cikk galériája