50 éves a Fiat egyik legsikeresebb kisautója, a 127-es

Óriási sikert aratott az 1970-es években a Fiat 127-es

1972-ben az Év Autója díj történetének addigi legmagasabb pontszámával választották győztesnek a Fiat 127-est, amely idén lett fél évszázados.

Talán nem indulhatna a '70-es évek szépségkirálynője címéért a Fiat 127-es, de amit lehetett, megtettek a formatervezők, hogy a szögletes kis masina kellőképp csinos legyen. Munkájukat siker koronázta, hiszen a Fiat egyik legsikeresebb típusaként vonult be a történelembe az 1971 tavaszán piacra dobott 127-es. Három évvel a bemutatása után már eladták belőle az egymilliomodik darabot. Persze fejlesztése már az 1960-as években elindult. Pontosabban a lemezek alatt rejlő technika fejlesztése, hiszen a 850-es utódjának szánt modell műszaki megoldásait az Autobianchi autóiban tesztelték. Nem is csak szimplán tesztelték, piacra is dobták őket, így élesben bizonyíthatott a konstrukció. A manapság már megszokott technika, ami a keresztben beépített orrmotort és az elsőkerék-meghajtást jelenti. Ezt a megoldást a Fiat főmérnöke a Minitől leste el, majd sikeresen meggyőzte a vezetőséget, hogy érdemes ilyen autót a piacra dobniuk. Viszont, ahogy említettem, először az Autobianchi embléma alatt debütált a Primulában. Természetesen nem egy az egyben a britektől emelték át a technikát, módosítottak néhány részleten, például a váltó nem a motorral közös olajteknőt kapott, ami több előnyös tulajdonság mellett a szervizelést is megkönnyítette.
Hirdetés
Tehát mire a 127-es megjelent, a technika tovább finomodott, sőt már bizonyított a 128-asban és a kisebbik Bianchiban, az A112-ben is. Először kétajtós változatban gyártották a 127-est. Aztán rájöttek, hogy a 128-as platformját használó, de csak 3595 milliméter hosszú kisautó sokkal praktikusabbá tehető, ha a 365 literes poggyásztartóba a hátsó ablakkal együtt nyíló csomagtérajtón keresztül lehet pakolni. A 127-es érdemei közé tartozik, hogy már gyűrődőzónákkal tervezték a karosszériáját, és összecsukló kormányoszloppal szerelték fel. Orrában 903 köbcentis, négyhengeres, 47 lóerős, benzinmotor dolgozott, amelyhez négyfokozatú kézi váltó csatlakozott. Ezzel a kis masinával is elérte a 140 km/h végsebességet, ami akkoriban nagy szónak számított. Elöl független, MacPherson, hátul szintén független, de laprugós futóművével és az első kerekek tárcsafékjeivel a vezetési élményre sem lehetett panasz. Igazi divatdiktátor lett a 127-esből. Lényegében kategóriát teremtett, az olajválság hatására a vásárlók zöme pont ilyen fenntartható autót keresett. A Fiat után mutatták be a Renault 5-öst, majd a Ford Fiestát, a Volkswagen Polót és az Opel Kadettet. Nem volt kérdéses, hogy lesz folytatás. A második "generáció" 1977 májusában debütált, vonalai mondhatni még egyszerűbbek lettek. Átalakultak a fényszórók elöl és hátul, megváltozott a hűtőrács és a lökhárító, illetve a csomagtérajtó módosításával alacsonyabbra került a rakodóperem. Kicsit változott a hátsó ablak oldalt, valamint a műszerfal. Motorfronton is erősebb egység érkezett, méghozzá Brazíliából. Az ottani 147-es modellből emelték át az 1049 köbcentis, 50 lóerős benzinmotort. Ám ez a generáció már Sport változatot is kapott, amelyet az Abarth vett kezelésbe (a hengerfejet és a kipufogórendszert). Ez az 1978-ban megjelent modell már 70 lóerőt tudott. 1979-re pedig eljutott a Fiat a négymilliomodik darab legyártásához, ami jól mutatja, hogy továbbra is népszerű maradt a típus, hiszen korábban soha nem gyártottak ennyi idő alatt ekkora mennyiségű autót egyetlen típusból.
Hirdetés
Aztán 1980-ban tovább bővült a választék. Megérkezett az ötajtós 127-es, majd 1981-ben a dízelmotor, szintén a brazil piacról, valamint a kombi karosszériás változat, Panorama néven. Végül, a típus búcsúja előtt még kapott egy ráncfelvarrást. 1982-ben, lényegében az utolsó évében a Ritmo által megkezdett formanyelvre faragták a 127-est, pedig ekkor már nagyon közel volt utódjának, az Unónak a bemutatója. A hatalmas kockalámpák mellett a műszerfal is megújult, illetve egy új motor is érkezett az autó orrába. Az 1301 köbcentis, 75 lóerős SOHC mellé ötfokozatú manuális sebességváltó társult. De hiába érkezett 1982-ben a Fiat Uno, azért a 127 sem tűnt el egyből a süllyesztőben. Miután a SEAT és a Fiat útjai elváltak, a Spanyolországban is készülő 127-est átnevezték Furára. Majd 1983-ban Crono néven futott az 1438 köbcentis, 75 lóerős motorral. Brazíliában még tovább élt, hiszen 1983-ban a Spazio nevet megkapva árulták, ráadásul lépcsőshátú változatot is kapott Oggi néven. Argentínában 1981-ben kezdték gyártani, 1996-ig meg sem állt a szerelőszalag, az utolsó példányok az új Fiat emblémát is megkapták. Viszont a leghosszabb ideig a Zastava szárnyai alatt maradt életben, ugyanis a szomszédban 2008-ig gyártásban maradt a Yugo.
Hirdetés
Tetszett a cikk?

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj a legfrissebb és legnépszerűbb cikkekről, amint megjelennek az Autónavigátoron!

Feliratkozom a hírlevélre

Hozzászólások

  • 2021.03.30. at 07:41
    Permalink

    Fuhuu…emlékszem mikor Apám fekete Fiat 127 70 HP-jából kifogyott a benzin a pórszombati (Zala megye) parton 😀 Ott álltunk és vártunk míg a faluba besétált majd hozott egy kanna benzint a rokonoktól. Sokat szerelte szegény autót,mert előtte nagyon lelakták. Emlékszem mikor próbálta összehozni a gyújtását,de a kipufogó rendszer éppen hegesztésen volt ,ő meg ráindított és hatalmas lángnyelv csapott ki a kocsi alatt 😀

Vélemény, hozzászólás?