Áthidaló megoldások – kerékpárral a Duna felett

Legtöbben szerencsére kezdik megszokni, hogy a város útjain már nem csak motorizált járművek közlekednek, sőt, nemcsak megszokták, hanem lassan kezelni is megtanulják a bringások jelenlétéből, időnként furcsa KRESZ-értelmezéseiből adódó újszerű forgalmi helyzeteket. A közelmúltban például tíz új buszsávot tettek egyben kerékpársávvá is, ami azt jelzi, hogy a főváros rájött, neki is jó, ha a bringások által csökken az autóforgalom és a légszennyezettség. Néha persze nem mennek ilyen simán a dolgok. Különösen neuralgikus pont - mind az autósok, mind a kerékpárosok számára - a fővárosi Duna-hidakon történő átkelés.
Szerencsére nem mindegyiken. A Megyeri híd északi oldalán jó minőségű aszfaltburkolat van a járdán kijelölt bringaúton, s mivel maga a híd az M0-s autóút része, az útpálya használata tilos a bringások számára. Bőven jó a kerékpárút, különösen, hogy semmilyen gyalogosforgalommal sem kell számolni. A tőle délre eső Északi összekötőn ugye vasút halad, ennek is északi oldalán van közös gyalogos és kerékpárút, a burkolat minősége pocsék, de aki a Római és Újpest között szeretne kerülő nélkül átkelni, az kénytelen ezt elviselni. Az Árpád hídon semmi sem tiltja az átkelést, de a kétszer háromsávos útpálya és a 70 km/h-s maximális sebesség miatt nem nagyon látni az úton hajtó bringást, legfeljebb akkor, ha országútisok mennek át rajta bolyban edzésre, vagy onnan visszafele jövet.

A Rákóczi (lánykori nevén Lágymányosi) hídon táblák ugyan nem tiltják a bringázást, viszont az északi járda kellően széles a rajta kijelölt gyalogos és kerékpárút használatára, úgyhogy itt sem jellemző az úton tekerők látványa. Bár most épp festik, így szűkült a járda, mégis konfliktusmentes a kerékpáros-gyalogos közlekedés. A kerékpáros alapvetően nem meghalni megy a forgalomba, és a legtöbben sérülékenységükkel is tisztában vannak, tehát minden autós bízhat abban, hogy találkozáskor a kétkerekűvel haladó is a továbbjutásra koncentrál majd, és alapvetően elkerüli a számára veszélyes helyeket. A Petőfi hídon utal a legkevesebb jel arra, hogy a városatyák gondoltak volna a bringásokra. Akik így tudásuk illetve magabiztosságuk függvényében vagy a járdán vagy az útpályán haladnak, az autósok pedig már annak ellenére sem hőbörögnek, hogy az útpályára nem festették fel a kétkerekűeket teljes mértékben legalizáló sárga jelzéseket.


A mindkét oldalán széles járdával rendelkező, s mind a négy sarkában (pesti északi, pesti déli, budai északi, budai déli) kerékpáros utakba torkolló Szabadság híd az ideális képet mutatja: nincs külön felfestés a járdákon, sem táblás kijelölés, a gyalogosok és bringások mégis tökéletes harmóniában közlekednek egymás mellett. Jó példa a forgalom önszabályzó jellegére: a felfestések hiánya miatt a bringások inkább érzik egyenrangú partnereknek a kétlábúakat, mint amikor azok becaplatnak sárga csíkokkal határolt "felségterületükre", s ennek megfelelően nagyobb odafigyeléssel, türelmesebben hajtanak át, mint máshol.

És akkor eljutottunk ahhoz a ponthoz, amiért ez a cikk tulajdonképpen született. A fővárosi kerékpározást érintő két legnagyobb vitát generáló pont a Lánchíd és a nagy nehezen, sok módosítással, huzavonával megépített Margit híd voltak. Előbbit a legradikálisabban gondolkodók szívesen elzárták volna a bringások elől, mondván: a járdán nincs hely, az úton, na ott meg aztán pláne nincs hely. Idővel - na meg a kerékpáros szervezetek és a BKK közbenjárásának hála - enyhültek az álláspontok. A Lánchíd járdája, különösen nyáron, a méteres objektívekkel csattogtató, s fővárosunk szépségeitől transzállapotba került turisták között valóban nem kelti a kimondottan praktikus kerékpárút érzetét. Alapvetően is szűk, és még jobban megnehezítik a menetet a pilléreknél található kiszögellések, melyek beláthatatlan kerülőt jelentenek kétkerekűvel. Csak egészen lassan lehet itt gurulni, haladás szempontjából egyáltalán nem ideális. A nemrégiben történt nyitás óta viszont már az Alagúttal egyetemben végiggurulható az úton is, és mivel elég forgalmas helyről van szó, gyakori araszolással az autók számára, sokkal kellemesebb az úton tempósan menni, mint a már említett módon kacsázni. Ugyanakkor ez is egyéni döntés kérdése, bár mi most már inkább az útpálya használatát javasoljuk, feltéve, hogy egyenletes sebességet és egyenes nyomvonalat fenntartani bíró biciklistáról van szó.

Mégis a Margit híd az az átkelője a fővárosi Duna-szakasznak, amelyet a legtöbb kritika ér, s nem is teljesen alaptalanul. Ennek fő oka, hogy a kerékpárút tervezésével kicsit elkéstek a híd átépítése közben, így nem a legpraktikusabb, hanem az akkor még kivitelezhetőnek tűnő megoldás mellett döntöttek. Így aztán az északi oldalra, a gyalogosokkal megosztva, tőlük csak egy könnyen átléphető fehér csíkkal elválasztva alakították ki a kerékpárutat, ami, különösen jó időben, nyáron okoz gondot az itt átmenő bringások, gyalogosok, kutyasétáltatók között. Jobban el lehetett volna szeparálni a csámborgókat és a haladókat, és talán az sem lett volna baj, ha inkább a kisebb gyalogosforgalmú, és szigeti bejáró által nem megszakított, egybefüggő déli járdán alakítják ki a bringás nyomvonalat.

Ezzel szemben az északon vezető kerékpárút ráadásként mindkét végen gyalogosátkelőbe fut, ami szintén nem túl szerencsés megoldás. Az amúgy szépen megépített kerékpárút miatt ráadásul az autósok közül is sokan úgy érzik, felesleges, mi több balesetveszélyes a két szélső sávra felfestett kerékpársáv. Nekik azt kell, hogy mondjuk, ha nem is a legjobban, de jól van ez így. A hardcore kerékpárosok által hangoztatott, némiképp nagyképűnek és túlzónak tűnő "Minden út kerékpárút" szlogen, ami a városi közlekedés elviselhetőbbé tételét illeti, általában megállja helyét. Az autós-bringás veszélyhelyzetek ugyanis legtöbbször abból alakulnak ki, hogy a két résztvevő közül egyik, avagy mindkettő nem számít a másikra. Ha az autósokat, buszvezetőket a bringások utakra, forgalomba terelésével szoktatják hozzá jelenlétükhöz, akkor előbb-utóbb megszokják egymást, ami végső soron visszafogja a gyorshajtást, és kényszerűen bár, de figyelmesebbé teszi mindkét felet. Azzal pedig talán az autósok sem vitatkoznak, hogy nem lenne baj, ha jóval kevesebb négykerekű lenne az utakon, könnyebben lehetne parkolni, nem kellene annyit dugóban ülni. Ehhez az ideális állapothoz pedig nem dugódíjon és szigorúbb sarcokon, hanem belátáson, szemléletváltáson keresztül vezet az út. Ami adott esetben lehet járda, vagy közös használatú forgalmi illetve buszsáv csak használjuk normálisan.