Csillagász – Mercedes-Benz E400

Rengeteg autótól várjuk el, hogy sportos legyen, sajnos tévesen. De mit csináljuk, ha még a C3 Aircross motorházfedelére is azt mondják, hogy sportos? Ma olyan, hogy egyszerű autó nem igazán létezik, hiszen sport, vagy szabadidő-autó jelleg nélkül már kevesen próbálják eladni a modelljeiket. Persze vannak olyan gyártók, akitől mást nem is igazán várunk el, mint azt, hogy sportos legyen, mint például a BMW.

Hogy mit várunk el egy Mercedestől? Nos, teljesen egyszerű: nézzék meg, és legyen olyan anyagokból összerakva, hogy kérdés ne maradjon utána.

Előbbit hibátlanul teljesíti, utóbbiban nem vagyok biztos, és valójában az a kérdés, hogy megy – vagy hánnyal – teljesen mindegy, hiszen 333 lóerővel is csak hömpölyögni fogunk a forgalomban, mert egy ilyen autóval az esik jól.
Az E-osztály kupé egy szobor, és a teszthét alatt is valahogy azt élveztem a legjobban, amikor visszanézhettem rá a parkolóban, vagy amikor otthon este még utoljára láttam a hátsó lámpáját. Sindelfingenben nem hiába dolgoznak és semmit sem bíznak a véletlenre, és az E-osztály még a Mercedesnél is különleges gyermek. A formaterv olyan, mint a legtöbb Mercié, mégis teljesen más.

Ez – meg a kabrió – az egyetlen modelljük, aminek az oldalán térd fölött egyetlen él sincs.

Az övvonalat puszta domborulatokkal oldották meg, az egész nagyon letisztult, mégis pompásan kiadja azt a formát, amit szerettek volna. Benne van a Merci vonás, de mégsem, trükkös és kifinomult. Az AMG csomag miatt kicsit agresszívabb az első lökös, a hűtőmaszk viszont így is rendkívül hangsúlyos, ahogy a dupla menetfénycsíkos LED fényszórók is. Imádni való a két domborítás a géptetőn, de valójában a B-oszlop nélküli, lehúzott ablakos állapotában mutat igazán jól. Egy csodás kupé, amit még feketében is megnéznek, hát még, ha valami rendes színt kapott volna.
Bent sem unalmasabb a formaterv, sőt, ez az igazán szép része az E kupénak. Hiszen itt vannak a rendkívül szépen megtervezett és kivitelezett, gázturbinákat idéző levegőbeömlők. Rengeteget foglalkoztak csak ezekkel külön, és itt mutatkozott be először a megoldás, egyetlen darabból vannak. De ne hagyjuk, hogy ezek túlságosan lefoglaljanak, hiszen végre rendes, látványos színvariációban láthatjuk ezeket a csodás formákat. Furcsa lehet a kék bőr, de nagyon jól harmonizál a világos ülésekkel és a nyers hatású, valójában piszkosul vékony festékréteggel bevont fabetétekkel. Az ülések varrása külön tanulmány, elöl és hátul is hosszanti vonalak futnak végig rajtuk, semmi bonyolítás, egyszerűen szép. Az anyagok persze rendben vannak, már ami bőr. Tényleg csak apróságokba lehet belekötni, amilyen például a kormány mögött, a műszeregység alatt látható fekete műanyag, ami egyrészt nem ér össze, másrészt valahogy el van rajta csúszva az élfestés. Olyan probléma ez, amit nem gondoltam volna, hogy egy Mercedes gyártása során előfordulhat.

Nem csak klasszikusan szép, de kellően modern és high tech az utastér. A dupla kijelzős megoldástól kevésbé autószerű az élmény, és igen, megtaláltam a fényerő állítóját a lámpakapcsolónál. Ez az egyetlen tekerőgomb, ami nem kapott világító piktogramot, így nem vettem észre az All-Terrainben este, ez nyilván az én hibám. A két kijelző képe szép, a stílusállításnak nem sok értelme van, mivel a Sportban sárga műszereket kapunk, ami rendkívül ízléstelen, a harmadik verzió meg valahogy még többet elvesz az autószerűségből, a klasszikus nézet viszont hibátlan. Nagyon jó a sofőr pozíciója, sportautósan alacsonyan ülhetünk, az ülőlap hosszúra nyújtható, a kormány közel húzható. A biztonsági övet kar nyújtja előre, viszont be és kiszállni nem a legegyszerűbb, ha ferdén álltunk meg, mert nem áll meg az ajtó, valahogy hiányzik a határolás.
Indításra nem lehetünk biztosak, hogy milyen motor is dolgozik a hosszú géptető alatt, mert még hidegen sincs túl nagy hangja, a 300-as négyhengeres turbós blokk ércesebben szól. A V6 hangját persze azért szeretjük, mert kiegyensúlyozottabb, selymesebb, de sem alapjáraton, sem alacsony fordulaton nem hallani túlzottan. Furcsa is volt, hogy még nem is játszottak rá a kipufogóval sem, de aztán amikor kipörgetjük, megérkezik az, ami innen hiányzott.

Az E 400 nem hangos, sőt, egészen halk, de amit hallunk, az erőteljes motorhang, és csak Sport+-ban száll be a kipufogó némi durrogtatással.

A duplaturbós V6-os 333 lóerőt teljesít, azt is egész magasan 5250-es fordulat felett,a 480 Nm nyomaték viszont már 1600-tól érkezik. Erős, mégsem az a hátba vágó, sokkoló élmény a gyorsítás, egészen elnyújtva, fokozatosan jön meg az ereje, ami már-már szívó karaktert idéz. Valójában nem esik jól taposni a gázpedált. Gyors, nagyon is, de kicsit kelletlen az élmény, sokkal jobban áll neki az egyszerű krúzolás. A 9 fokozatú váltó sem szereti ezt annyira, többször furcsán belerántott egy-egy gázadásba, elvételbe.
Az E 400-hoz nem csak a 9G-Tronic az alap, hanem a 4Matic összkerékhajtás is. Itt viszont nem olyan, mint az S-osztálynál, érezhetően több játékot enged, és inkább érezzük hátsókerekesnek, mint összkerékhajtásúnak. Így is hamarabb kaparja össze az elejét, mint egy xDrive-os BMW, de benne van a játékfaktor, ami néha egész jól ki tudja adni az ívet. De ez megint csak olyan, mintha magassarkúban brékelne valaki, egyszerűen nem illik a stílusához. Az E kupé a kimért sofőrök autója, akik sem tolakodni, sem fölényeskedni nem akarnak a forgalomban, egyszerűen csak úsznak az árral, és felhajtva az Autobahnra csak lazán felpöccintik a tempomatot 250-re, és utaznak, csöndben, kényelmesen. Beszélhetünk a fogyasztásáról, de nem érdemes 12,5 liternél kevesebbre gondolni vegyes használatban, egy háromezres V6-os már csak szomjas, viszont országúton meglepő módon 7 liter alatt is elmozog.

Az E kupé a fény és a pompa a kétajtós kupék között, a 400-as hajtás precíz, mégis valójában mindegy, mi van a géptető alatt.