Opel arcot viselő Renault – Opel Movano teszt

Bár csak középhosszú, és középmagas volt a próbára fogott tesztautó, az Opel Movano így sem tartozik az apróbb járművek közé. A kabinba nem beszállni, hanem felmászni kell, itt még egy Ford Transithoz képest is sokkal magasabb ülünk, hátrafelé pedig „sokáig tart” az autó: már a 3,68 méteres tengelytávolság sem kevés, míg a teljes hosszúság 5,55 méter. A manőverezéshez tehát elkél a segítség, és itt két értelemben is szólhatunk az osztott látóterű visszapillantó tükrökről, mert egyrészt jó képet adnak, másrészt nem árt az óvatosság, mert ezekkel az „elefántfülekkel” közel 2,5 méter a Movano teljes szélessége. A 3300 kilogrammos össztömegű jármű vezetése B kategóriás jogosítvánnyal nem probléma, de személyautóból átülve némi megszokást igényel a teherautós dimenzió. A belső visszapillantó hiányától kezdve az üléspozíción át a külső mértekig bezárólag sok mindre kell figyelni, a szokatlanul nagy tengelytávolság miatt a kanyarodás is trükkösebb, de összességében hamar megszokható az Opel Movano, amely frontrészétől és emblémájától eltekintve szinte az utolsó csavarig megegyezik a Renault Master ugyanezen kivitelével.

A fülkében minden francia séma szerint működik, a rádió távvezérlése, a fedélzeti számítógép menüje egyaránt rönós, de még a műszerek rajzolatán, vagy éppen a kapcsolókon sem változtattak – persze, hogy nem, hiszen éppen ebben van üzlet, erről szól a kooperáció, és ezt más gyártók pontosan ugyanígy alkalmazzák. Akárcsak a Master, a Movano esetében is feláras tétel a komfortülés: a magasságállításért és a kartámaszért nem kérnek plusz pénzt a németek, csak a deréktámasz-állítást számolják fel. A háromszemélyes kabinban a középső utas lehetőleg ne legyen megtermett, markos legény, ellenkező esetben zavarni fogja a lábszára elé tornyosuló műszerfali tartórekesz, ettől függetlenül a nem állítható padon is ki lehet bírni az utazást, a jobb egyben pedig nincs ok különösebb panaszra. Pakolóhely, pohártartó bőven akad, a középkonzolból A4-es méretű írófelület hajtható ki, a hátfalra jutott akasztó a kabátnak, így összességében egész jól belakható az autó. Persze, nem túlzottan otthonos az anyaghasználat, de egy haszonjárműnél ez nem lehet a kritika tárgya, a műanyag most olcsó és praktikus arcát mutatja.

Az esetünkben Euro 4-es, 2,3 literes, 125 lóerős, négyhengeres CDTI dízelmotor a 100-tól 145 lóerőig terjedő teljesítménypaletta közepén helyezkedik el, a nyomaték az első kerekekre jut (igény szerint hátsókerék-hajtással is rendelhető a típus), hatfokozatú manuális sebességváltón keresztül. Utóbbi sajnos csalódást okozott, nehézkesen, akadozva, pontatlanul dolgozik, és ezért nagy kár, mert a Movano vezetése amúgy még élvezetes is lenne. Méretéhez képest egész jól gyorsul, autópályán sem jön zavarba, 110-120 km/h sebességgel tartósan, relatíve alacsony fogyasztással kimegy a világból, a kormányzás és a fék jó, egyedül az oldalszél hajlamos megtréfálni az embert – ekkora felületbe kapaszkodva már jelentékenyen meg tudja lökni a járművet. A terhelésre méretezett rugózás üresen is meglepően toleráns, a hátsó futóműtől alkalmasint nagyobb zökkenésre számítottunk, de ahogy összességében, úgy ezen a téren is jól vizsgázott az Opel Movano.