A Car of the Year szakmai zsűrije több európai ország autós újságíróiból tevődik össze, létszámban arányosan az adott piacokhoz mérten. A tagok a rendelkezésre álló pontszámokat a saját belátásuk szerint osztják szét, és általában arra törekszenek, hogy a mezőnyből a leginnovatívabb, legkorszerűbb, legérdekesebb szériamodell kerüljön ki győztesen, a legtöbb pontot gyűjtve. Így volt ez a kezdetekben is. Amit fontos tudni, hogy mindig az előző évben kerül kihirdetésre a következő év nyertese, tehát a legfrissebb állás szerint a 2010-ben győztes Nissan Leaf hivatalosan az Év Autója 2011 cím birtokosa.
1963-ban a Rover 2000 P6 nyerte el az első címet, ez lett az 1964-es Év Autója
Így képzelték el az angolok a '60-as években az átlagos személyautót. Az Austin 1800 a szigetországon kívül azonban nem kellett senkinek, ha nem nyeri el az Év Autója 1965 díjat, talán még ennyit sem tudnánk róla
Rover 2000 és Austin 1800. Mindkét típus elnyerte a Car of the Year címet - előbbi az 1964-es, utóbbi az 1965-ös Év Autója -, mégsem emlékszik rájuk szinte senki, és ez nem annak köszönhető, hogy mindez nagyon régen történt – a Ford Mustang szintén ebből a korszakból való, de még a gyerekek is felismerik. A Rover modern konstrukciónak számított, teljesen szinkronizált sebességváltóval, négy tárcsafékkel, biztonsági övvel, rafinált első, és különleges De Dion hátsó futóművel rendelkezett akkor, amikor nálunk a Trabant 601 debütált a Budapesti Ipari Vásáron, a Városligetben. A szigetországból azonban nem vezetett messzire a Rover amúgy P6 jelű modelljének az útja, az európai vásárlók ha már a Mercinél, Volvónál, Peugeotnál különlegesebb autóra vágytak, akkor inkább a Citroën DS mellett tették le a voksukat, amely menetkomfortban az összes konkurensét felülmúlta. A francia autó azonban kizárólag négyhengeres erőforrással készült, és ezt a hátrányt a később V8-as motorral is kínált brit autó a maga előnyére fordította, de a piacot így sem rengette meg. Még szerényebb eredményt tudott felmutatni az egy évvel későbbi Év Autója győztes, az Austin 1800. A korabeli értékelés kiemelte a karosszéria panorámás üvegezését, a „szalagos”, zöld fénnyel jelző sebességmérőt (a' la Fecske Merci), az utastér egyszerű, mégis kényelmes, tágas kialakítását, a hajtogatható üléseket, valamint a helytakarékos Hydrolastic rugózást – ez utóbbit a Miniben is alkalmazták. A nemzetközi siker azonban a kitüntető cím ellenére elmaradt, a nagyjából 220 ezer legyártott autó javát felszívta a brit piac, manapság pedig az Austin márka ugyanúgy múlt idő, mint maga az 1800-as – volt, nincs.
Wankel motor mozgatta az NSU RO 80 típust (balra). A Simca 1307 később mint Talbot 1510 létezett, a középső fotón éppen ilyen változatban látható. Kevesen tudják, hogy az oroszok erről mintázták a Moszkvics Aleko karosszériáját. A Simca-Chrysler Horizon (jobbra) Észak-Amerikában is kapható volt, de Európában a kitüntető Év Autója 1979 címe ellenére labdába sem rúgott a VW Golf és társai mellett - az utód Peugeot 309 néven érkezett
Claus Luthe tervezte az NSU RO 80 karosszériáját. A több sebből vérző modell után a sors kárpótolta az alkotót, Luthe a BMW-hez került, és olyan ismert bajor autók fűződnek a nevéhez, mint a 850i (E31), vagy az 5-ös sorozat 1988-1996 között gyártott E34-es szériája
Az NSU RO 80, az Év Autója 1968 győztese szinte másik égitestről pottyant a Föld nevű bolygóra. Gondoljunk bele, ezzel a jövőbe mutató, csupa ív és üveg karosszériával akkor robbant be a gyár, amikor a Mercedes-Benz újdonsága a barokkos W114/115 állólámpás volt – az RO 80 egyszerűen „túl sok” volt az embereknek, nem értették meg. Mindezt műszaki bajok tetézték, a kéttárcsás, 2 x 0,5 liter kamratérfogatú Wankel motor 115 lóerős teljesítménye sokaknak imponált, de a tartóssága kritikán aluli volt, és a túlzott olajfogyasztás, no meg a hatalmas benzinszomj ugyancsak ütött egy szöget a koporsóba. De itt van a Simca 1307-1308 duó is, amely fronthajtásával, tágas, családi méretű, ferdehátú karosszériájával a győzelemig vitte 1975-ben, amikor ebben a szegmensben még szigorúan a lépcsőshátú, hátsókerék-hajtású konfiguráció jelentette az alapot. A típust 1986-ig több néven is forgalmazták, aztán villámgyorsan eltűnt, akárcsak a Simca, és a hozzá kötődő Talbot márka – a Peugeot a ’80-as években magába olvasztotta a cégeket. Folytatva a sort, ami a Golf I-nek és II-nek Év Autója cím nélkül is világsikert hozott, az a Simca-Chrysler Horizon képében kudarcra volt ítélve, hiába az 1979-re szóló Car of the Year elsőség – a Simca fejlesztései viszont nem mentek veszendőbe, és a Horizon-utód a Peugeot 309 képében öltött géptestet.
1973-ban a Mercedes-Benz igen magasra helyezte a lécet a luxusautók között, és olajválság ide vagy oda, a zsűri az Év Autója 1974 címet a 450 SE/SEL modellnek ítélte. Ilyen kaliberű jármű azóta sem végzett az élen
Eddig egyetlen alkalommal tudott győzni sportkocsi, konkrétan a Porsche 928 - a legjobban a BMW bánta a dolgot, mert a 7-es sorozat (E23) csak ezüstérmes lett
A sikertelen típusok esetén kívül a Car of the Year több évtizedre visszatekintő történetében akadtak rendhagyó, és szokatlannak tűnő döntések is a zsűritől. Például a Mercedes-Benz apait-anyait beleadott a W116-os jelű S-osztályba, és ez a törekvés az Év Autója 1974 díj formájában (is) kamatozott. Érdekes viszont, hogy ilyen kimondottan luxuskategóriás járművet azóta sem választottak meg elsőnek, mint ahogy szupersportkocsit sem. Utóbbi bravúrt a Porsche mondhatja magáénak: 1977-ben a formabontó 928-as modell lett az Év Autója 1978 szavazás nyertese, orrában a klasszikus láncos helyett szíjas vezérlésű V8-assal – ehhez kapcsolódó korabeli anekdota, hogy szakadás esetén a Porsche megspórolja az ügyfélnek a tréler költségét, mert a jó hosszú szíjjal rögtön haza is lehet húzni a lesántult gépet.
Ismerve a mai trendeket, nem valószínű, hogy a Rolls-Royce a közeli jövőben Év Autója díjat fog nyerni - a Silver Shadow (balra) ezt majdnem megtette 1965-ben, talán először és utoljára. Az Oldsmobile Toronado (középen) akkor lett harmadik, amikor a Rolls-Royce második - a nagyágyúkat a Renault 16 elsősége tette harcképtelenné. 1970-ben a Citroën úgy duplázott, hogy az első hely mellett a bronzérmes pozícióban is Citroën végzett, méghozzá a sportosan elegáns, csúcstechnikás SM (jobbra)
Mint minden versenyben, a győzteseket általában megjegyzik, a dobogósokat azonban hamar elfelejtik. Pedig micsoda csemegéket rejt a Car of the Year adatbázisa! Például az 1966-os esztendőért folytatott küzdelemben a Renault 16-os mögött az első önhordó karosszériás Rolls-Royce, a Silver Shadow lett az ezüst-, és a fronthajtásos amerikai kupé, az Oldsmobile Toronado a bronzérmes – igazi nemzetközi parádé. A 71-es küzdelemben a Citroën duplán villantott, mert a GS elhozta a pálmát, de akkoriban annyira futott a franciák szekere, hogy a Maserati V6-os motorjával szerelt SM űrkupé is felfért a dobogó harmadik fokára – ja, igen, ekkoriban a Citroën volt a Maserati tulajdonosa, de ez egy másik történet. Végezetül itt a BMW, amely azzal tereli magára a figyelmet, hogy az igazán nagynevű márkák közül eddig egyetlen modellje sem nyerte el az Év Autója díjat – például az első 7-es sorozatot éppen a korábban említett Porsche előzte be a hajrában.
