Alapból luxus

Nem áll szándékomban kiteregetni a házi szennyest, de büntetésből kaptam ezt a Lexus tesztet. Sokan tudják rólam, hogy a tradíciók, a legendák rabja vagyok, számomra AZ AUTÓ egy eredeti Alfa Romeo 6C vagy 8C, egy 1950-es, 60-as évekből származó Ferrari, netán egy olyan kétliteres Lagonda, amilyennel Poirot hű társa, Hastings kapitány száguldozik a megfilmesített krimi történetekben. Számomra az igazi automobilos paradicsom az olaszországi Concorso d’Eleganza Villa d’Este és a kaliforniai Pebble Beach, innen egyszerűen nincs feljebb, amiket itt láthat az ember, az mindennek a teteje. Ehhez a szemlélethez képest a Lexus hontalan világpolgár, és ezt a megállapítást egyáltalán nem sértésnek szánom. Mindenki ismeri a sztorit, a Toyota voltaképpen keddről szerdára teremtette meg a márkát, hogy Amerikában is el tudja adni prémium termékként ugyanazt a kiváló minőséget, amit az ostoba jenkik Toyotaként nem voltak hajlandók megvenni. A trükk zseniálisan bevált, a módszert gyorsan lemásolta a Nissan (Infiniti) és a Honda (Acura), az érdem azonban kétségtelenül a Toyotáé, ráadásul a luxus szóra hajazó Lexusnak a neve is telitalálat. Szóval Gergő hazavitte a Peugeot 308 CC kabriót, Feri egy Honda Accord kombival barátkozott, és széles vigyorral a képükön mindketten azzal hecceltek, vajon hogyan teremtek a tőlem megszokott lelki alapon tradíciót ennek a kimondottan amerikai ízléshez igazított, japán gyártású, luxus színvonalú hibrid crossovernek, ami eddig olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Szép feladat, ugye? Nos, fiúk, utólag is köszönöm a lehetőséget, az RX 450h és én remek párost alkottunk együtt, és mi tagadás, a tesztautó leadásakor villámként cikázott a szemem az udvaron, hogy legközelebb milyen Lexushoz lehet szerencsém – ilyen büntetésért újra vétkezem, ha muszáj.

A teszt előtt szokás szerint olvasgattam korábban megjelent cikkeket az új RX-ről, de úgy voltam vele, a puding próbája majd az evés lesz. Eme kóstolgatásban bevallottan nagyon számítottam régi fotós barátomra, Papp Zolira, a Veterán Autó és Motor magazin szerkesztőjére, akivel autós vonatkozásban kísértetiesen hasonló az ízlésünk (ő is nemrég jött haza az idei Villa d’Este-ről…), és úgy voltam vele, ha Zolinak tetszik ez az autó, én pedig fanyalogni fogok, akkor vállalom, hogy mélyebben magamba szállok. Az eltelt évek során a Lexus szerencsére nem csontosodott bele abba, hogy átcsomagolt, emblémacserélt Toyota legyen. A japánok ügyesen megteremtették az önálló formai, valamint a széleskörű hibridprogrammal az igényes műszaki arculatot, és hogy mennyire hisznek ennek a csomagnak az ütőképességében, bizonyítja, hogy néhány éve Európába is át merték hozni a márkát. Ide, ahol Acurának hivatalosan nyomát sem látni, ide, ahol az Infiniti csak most teszi meg első félénk lépéseit, és ide, ahol a luxusautók bölcsőjét Karl Benz, Gottlieb Daimler, Wilhelm Maybach és August Horch nevű urak kezdték el ringatni, többek között.

A karosszérián kívülről nem igazán látszik, hogy ez a Basic alapmodell, persze, van ennél nagyobb könnyűfém felni a kínálatban, és amint a Lexus Buda szalonjában megtudtam, a fekete általános értelemben alapszínnek minősül, ezen kívül minden metál vagy gyöngyház dukkó cirka negyedmilliót kóstáló feláras tétel. A forma sokkal részletgazdagabb, mint az elődé, elég a bálnák sziláira emlékeztető, míves hangulatot sugárzó hűtőmaszkra pillantani, és nyomban egyértelművé válik, hogy az RX 450h a finom emberek autója kíván lenni, akik az elegancia érdekében szívesen lemondanak az öncélú, olykor harsány magamutogatásról. Amíg a telephelyen toporogtunk, direkt nem kérdeztem Zolitól, hogy mi a véleménye, pontosabban mi az első benyomása a kocsiról, pedig kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, és azután sem faggattam, mikor a budaörsi repülőtér mellett elkészültünk a behúzott képekkel. Izgalmamat tovább fokozta, hogy Zoli nem szokta véka alá rejteni a mondanivalóját, rajongása adott esetben egyaránt ugyanolyan őszinte és kertelés nélküli, mint a kritikája, ráadásul őt nem lehet megvezetni sem olcsó, sem agyafúrt PR dumával, pláne márkanevekkel. Most azonban gyanúsan hallgatott…

A telephelyen az átadó úr kissé pironkodva sorolta, mik azok a tételek, amelyek a gazdagabb Executive, valamint a csúcs Luxury utasait kényeztetik - és amiről nekem most hősiesen le kell mondanom -, én azonban egyáltalán nem éreztem azt, hogy fapados bódéban kuporgok. Nincs műholdas navigáció, középen nincs színes, nagy kijelző, a zene nem prémium minőségű Mark Levinson hifiről szól, tetőablak sem fokozza a komfortot (erről egy kis érdekesség külön keretesben), a tempomat csak hagyományos funkciókkal rendelkezik, na bumm, de értelmetlen további felsorolás helyett inkább maradjunk annyiban, ami benne van a Basic csomagban, annak felsorolására nem lenne elegendő ennek a cikknek a terjedelme. Apropó, csomagok. Nem tudom, ki hogyan van vele, de a magam részéről kicsit furcsának találom, hogy ezen a felsőkategóriás szinten a vevők nem részletekbe menő aprólékossággal állíthatják össze kedvenc autójukat, hanem eleve milliós értékű, és olykor egymástól is milliós összegben eltérő, egyszerre sok kiegészítőt tartalmazó csomagokkal tupírozhatják fel a Lexusokat – gyakorlatilag a teljes kínálat esetén így működik a rendszer.

Gyakorlati jó tanács: mivel az RX 450h képes teljesen hangtalanul, tisztán villanymotorral haladni, fokozottan vigyázzunk a bevásárlóközpontok mélygarázsaiban, mert az emberek - főleg a virgonc gyerekek - nincsenek felkészülve egy hirtelen felbukkanó autóra, aminek egyáltalán nincs hangja...

A hajtáslánc annak ellenére meglepett, hogy vezettem már hibrid autót. Az RX 450h kulccsal, távirányítóval, gyújtáskapcsolóval már alaphelyzetben sem bosszant fel senkit, így a gépezet könnyed gombnyomásra indul. Változás semmi. Illetve, ez így nem igaz, mert az ülés és a kormány a beállított vezetői pozícióba állt vissza (szerencsémre, aki előttem vezetett, hozzám hasonló alkat lehetett), és a műszerfalon felvillant a zöld READY felirat. Hang azonban tényleg semmi, csak pislogtunk egymásra Zolival, mint két bagoly, és a váltókar D állásba húzásával nesztelenül mozdult meg a Lexus. Villannyal hagytuk el a telephelyet, villannyal gördültünk végig a kis utcán, és csak akkor dörrentett rá a 3,5 literes, 249 lóerős, VVT-i szelepvezérléssel felvértezett V6-os, amikor nagy gázzal áthajtottunk az első kereszteződésen. A benzinmotornak gyönyörű hangja van, és ha kell, eskü alatt vallom, ezt a zajt a japánok szándékosan engedik beszűrődni az amúgy süketszobaszerű, az átlagosnál sokkal finomabb és puhább anyagokkal bélelt utastérbe, és ez így van jól, méghozzá nagyon. Ha már a motoroknál tartunk, előre még jutott egy 123 kW-os, állandó mágneses szinkronmotor, hátra egy 50 kW-os, ugyancsak állandó mágneses szinkronmotor, és ezzel meg is van a magyarázat arra, mit jelent az E-FOUR részleges összkerékhajtás: a hátsó tengely kizárólag elektromos segédlettel veszi ki részét a 4WD hajtásból. A benzinmotorhoz egyébként fokozatmentes E-CVT automataváltót párosítottak, de a vezető belenyúlhat a kapcsolásba, ha kedve tartja. Többnyire azonban nem tartja kedve, olyannyira nem, hogy én is csak a teszt kedvéért billentettem át a kart, kettőt visszagangoltam, kettőt fel, nehogy a végén letolást kapjak egy-egy szemfüles olvasótól, jogosan a szememre vetve, amiért nem végzem rendesen a munkámat.

Már javában a belső képek készítésénél tartottunk, amikor úgy éreztem, muszáj Zolira rákérdeznem, mert úgy véltem, a hallgatása jelent valamit. Amíg megmutattam neki, milyen részleteket szeretnék kérni a galériához, próbáltam magamban a saját véleményemet összerakni, de féltem előtte kimondani, hogy nekem bizony tetszik ez az autó. Lehet, hogy puhány vagyok, pocakosodó, kopaszodó, rohamosan vénülő fazon, és mostantól nem vagyok méltó a közös álmunkra, az oldtimer versenyeken Lancia Stratos-szal való indulásra - de minimum Alfa Giulia Sprint GT-vel, ami a Lanciával ellentétben, belátható időn belül azért nem tűnik elérhetetlennek -, de akkor is tetszik az RX 450h. A formája nem hat meg, szó sincs részemről pálfordulásról, ez az SUV kategória - vagy hívják akár crossovernek, mit bánom én -, számomra továbbra is értelmezhetetlen, mondjon bárki, bármit, de ez a Lexus olyan szinten úriemberes, ami megfog. Nem kelt félelmet, nem hivalkodik, és határozottan nem áll jól azoknak az „üzletembereknek”, akik tetovált, kigyúrt, fukszos karjukat télen sem húzzák be az ablakból, mert a tekintély (tekintély? pffffff...) mindennél fontosabb – hiába, furcsa állatvilág vesz minket körül. Csak annyira futotta tőlem, hogy: szerinted milyen? Zoli szokása szerint két másodpercet kivárt a válasszal, és csak annyit mondott, hogy jó, abszolút vállalható, olyan úriemberes. Hétköznap öltönnyel, nyakkendővel, hétvégén a családdal, lezser eleganciával. Puff. Esküszöm, hogy nem beszéltünk össze. Azóta újra merek a Stratos-szal álmodni…

A fotózás után mindketten mentünk a saját dolgunkra, Zoli mélyrepülésben a Hungaroringre, Kis Pál Tomit fotózni, én pedig próbáltam magamat megcáfolni, hogy a kákán is csomót keresve fogást találjak a Lexus szabadidőjárművén, ami terep helyett aszfalton érzi jól magát. Nem igazán jártam sikerrel. Egyedül a futómű és a kormányzás nem tetszett, azt mondják, az európai RX feszesebb lábakon áll, mint a tengerentúli, ettől függetlenül alacsony sebességnél közel sem tökéletes a hepehupák kivasalása, míg az utóbbinál a hajtási befolyások zavartak. Szerencsémre éppen erre az időszakra esett a benzinkutas árvadász cikkem adatgyűjtése, tehát keresztül-kasul bejárhattam a várost, és ennek a 2,2 tonnás, anyaméhszerű érzéssel magába záró óriásnak a teszt végén volt mersze 9,8 literes átlagfogyasztást pimaszul a képembe vágni. Érdekes, hogy ez a Lexus is inkább kényelmes cirkálásra, mintsem vad száguldozásra való, ugyanúgy, mint a korábban kipróbált, a benzinkutakat látogatni különösen szerető Nissan, ám az RX sokkal komolyabb autónak tűnt, mint a Murano, és nem a hibrid hajtáslánc megléte miatt.

A teszt végére tökéletesen megértettem, hogy a Lexusnak miért van megérdemelt helye az európai luxusmárkák mellett a piacon, és azt is, hogy ötven, száz éves hagyomány nélkül ugyanúgy lehet kiváló autót építeni, mint komoly tradíciókkal a háttérben. Hogy szívből meg is tudnám-e szeretni, azt nem tudom. Illetve, még nem tudom, de nem kellene hozzá fél évszázad, az biztos.