„Inkább a nem márkás autókból adnak”

Ülünk az autóban, kényelemben, biztonságban. A többségnek egészen biztosan fogalma sincs a nélkülözésről, arról, hogy milyen lehet az élet fedél nélkül, munka nélkül, nem ritkán remény nélkül. A kényszer szülte megoldásokról. És csak jönnek és jönnek a mindenféle árusok, szórólaposok, kéregetők, koldusok, és jó esetben csak átnézünk rajtuk, csak nem veszünk róluk tudomást. Rosszabb esetben rajtuk töltjük ki a dühünket, a rosszmájúságunkat, a cinizmusunkat. Mi sietünk, rohanunk, fontosak vagyunk, az időnk és az autónk is értékes, ők meg értéktelenek, senkiházi naplopók. Nyilván maguknak köszönhetik, hogy erre a sorsra jutottak, a pénzből pedig tuti piát és narkót vesznek, mi mást. Miért nem mennek el dolgozni, mint minden rendes ember? Miért épp neki adjak? Vagy tán mindegyiknek adnom kéne? Hát én talán szarom a pénzt? [BANNER type="1"] És még annyi, de annyi jogos, vagy legalábbis annak tűnő, remekül védhető indok van arra, hogy miért is nem ad az autós a lámpánál őt „betámadóknak. Náluk tán csak azok rosszabbak, akik kifigyelnek, rávetődnek a majdnem tiszta szélvédőre, picit be is piszkítják, hogy aztán kéretlenül, sőt, nem egyszer direkt tiltottan lemoshassák/összekenhessék, s várják érte a fizetséget. Ha meg semmit sem kapnak, esetleg valami csúnyaságot művelnek. Lásd: lerúgják a tükröt, betörik az ablakot, leszakítják a visszapillantót, végigkarcolják az induló autót oldalát, stb. Cifrábbakat is láttunk-hallottunk már, verekedéssel, sérüléssel végződő affért is. Budapesten, nem Nápolyban vagy Johannesburgban.
Csoda, hogy az autósok zöme magasról tesz a kéregetőkre? Nem az, de a kéregetőkre, a koldusokra tehet is, mert ezt a fajta tevékenységet tiltja a törvény. Na nem mintha a tiltás teljesen megtisztítaná a várost a társadalom aljától, a söpredéktől, de akik manapság a kocsik sűrűjében téblábolnak, szabályok szerint csinálják, amit csinálnak. Nem léphetnek le az úttestre, nem dolgozhatnak se alkohol, se kábítószer befolyása alatt. Miért, ők dolgoznak, munka ez? Igen is, meg nem is. Olyan értelemben nem az, hogy nem adóznak a jövedelem után (adomány), olyan értelemben bezzeg egyértelműen az, hogy megélhetésükért küzdenek, óraszám güriznek kánikulában, esőben, szélben, hóban és fagyban, meg hát a keretek is szervezettek.
Kati a pesti oldalon, közel az Árpád hídhoz, a Váci út-Déryné köz sarkon dolgozik. Mint mondja, 7:30-tól télen 17, jó időben 18 óráig, 18:30-ig. Forgalomtól is függően. Attól is, hogy hó eleje, közepe van-e vagy épp a vége. Akkor a legkevesebb a bevétel. Hétfőtől péntekig masírozik fel és alá az utat szegélyező járdán a névre szóló sorszámos és pecsétes kitűzőjével, engedélye van. A hétvége a családé. A Menhely Alapítvány Fedél Nélkül lapját kínálja, az újságnak nincs fix ára. Ő fix áron, darabját 30 forintért veszi, s annyiért értékesíti, amennyiért tudja. Ez a helyzet.
Meg az, hogy a felüljáró alatti parkolót is szemmel tartja, ami ingyenes. Azért tartja szemmel, hogy segítsen, hogy ezzel holmi biztonságot nyújtson az autóikat nem feltétlen megnyugvást adó helyen leparkolóknak. Volt már, hogy tolvajokat vett észre, azonnal hívta a rendőröket, azok meg szépen fülön csípték a bűnözőket. Amikor beszélgetünk, az iskolakezdés előtti héten, épp egy zsaru is ott posztol valamiért – megkérdem hát, van-e baj az árusokkal, mi szabad, mi nem szabad. És jön a válasz a fentebb már említettekkel (nem szabad az útestre lépni, stb.), valamint azzal, hogy igen, van, hogy bevisznek egy-egy tilosban járó koldust.
Kati 42 éves, háromgyermekes családanya. Miközben a helyével szembeni József Attila színház lépcsőjén meséli élete – nem valami vidám – sztoriját, akkor is nézi a forgalmat, figyeli a parkolót – nem csoda, több mint 5 éve posztol itt. És csak itt. Engedélye szerint. Tőle 50 méterre a szembejövőknek is megvan a maguk felelőse, pontosabban felelősei, mert ők ketten vannak. Ide, a Déryné közhöz Kati legidősebb fia is joggal jár ki, most viszont külföldön van, ott próbál szerencsét – tudom meg az asszonytól. Akinek három szakmája is van, színjózan, s szégyelli, amit csinál. Szégyelli, mert többre tartja magát, ellenben ez van, más nincs. Negyveneseknek, pláne ötveneseknek elhelyezkedni majdnem lehetetlen (52 éves párja a minap kapott állást, de még nem fix, nem építhetnek rá), szóval ezért árul, nem hobbiból.
Enniük kell, s fizetni az albérletet. Legalább nekik van fedél a fejük fölött, nem hajléktalanok. Vagy utcalakók, ahogy ő fogalmaz. A ruhákat többségükben kapják, ami „nagyon megy, az a gyerekeknél a cipő. Hogy mennyi jön össze az újságból? Napi 500-5000 forint. Vannak, akik persze el sem veszik a lapot, csak segítenek. Vannak már ismerősök, akik hetente, kéthetente adnak, amennyit tudnak, olyan is van, aki úgy adott, hogy közben elvesztette a munkáját. Adott, mert hátha így szerencséje lesz. És lett, új álláshoz jutott, bejött neki, hogy szorult szituációban is gondolt a nála is inkább rászorulóra.
És inkább nők nyúlnak a pénztárcájukba. Gazdagok, gazdagnak látszók is szép nagy autókból, de a jellemző az, hogy inkább a nem márkás autókból adnak többen, a szegényebbek. Olyanok, akik tudják, mi a pálya, akik megértik, nem megvetik. Atrocitások? Naná, köpték már le, kurvázták már le – fiatalok, 20-25 évesek. Sokan megkérdezik tőle, mivel és hogyan tudnak esetleg segíteni, ruhát hoznak, élelmet, látják, hogy nem alkoholra kell a pénz, hanem a mindennapos kiadásokra, például ceruzára, füzetre a gyereknek a suliba.
Még kitárgyaljuk az egyéb problémákat (sajnos nem mindig büntetik meg azokat, akik az úttesten, a kocsik között kóvályognak, lejmolnak, gyerekkel/kutyával koldulnak, s így keltenek bizalmatlanságot a többi sorstárssal szemben is; igen, van alapjuk a maffiaelméleteknek is, meg volt, hogy románok akarták átvenni a területet…), majd én megyek, ülök vissza a kényelmes autóba. Kati pedig megy vissza a lámpához, sétál fel-alá kezében a Fedél Nélkül újsággal. Nem szól be, nem kunyerál legalább egy cigit, nem darál kamuszövegeket, csak csinálja.
Segítsünk a Katiknak, a Kati-féléknek segítsünk. Minimum azzal, hogy nem nézzük őket levegőnek és nem nézzük őket le. A csikknek is jobb helye van a hamutartóban, mint az ő arcukba pöckölve. Segítsünk, ha nem pénzzel, ennivalóval, ruhával, kérdéssel, jó szóval. Igen, adónk egy része is eljuthat az alapítványokhoz, reméljük, el is jut és arra költik, amit hirdetnek. Te segítesz?