Legyen nekem karácsony!

Jó napot kívánok, egy autós cikkhez szeretnénk fotókat készíteni, úgy, hogy a kávézó kollégáim mögött látszik a kirakatüvegen át egy autó - mondom a legbizalomgerjesztőbb mosolyommal a felszolgálólánynak. Arckifejezéséből már olvasom is a választ - neeem, ilyet nálunk nem lehet! Aztán a vállam fölött ábrándosan átnézve, felcsillanó szemmel megszólal - jaaa, ezt fotózzák, perszeee, csak tessék! Közben ugyanis Attila betolta a Rolls orrát a kirakat elé....
Ezen a decemberi munkanapomon nem mindennapi produkciót vállaltam: kipróbáltam, milyen egy napig Rolls-Royce-szal járni. A lehetséges autós ajándékok feltérképezése közben jött az ötlet, mert az autós embert ugye mi más villanyozna fel jobban, mint egy különleges autó testközelből? És persze a kérdés is izgatott: mi az, ami kiemeli az összes többi márka közül az orrukon szobrocskát hordó autókat? Csak mert drága? Drága autó van rengeteg. Mert kézi munkával készül? Mert nem adták meg a motor teljesítményét? Legfőbb ideje az RR titkának nyomára jutnom...
- Persze, Feri, a Rolls - mondta a szent őrülteknek kijáró szánakozó tisztelettel a telefonban Attila, az Oldrent [/url]tulajdonosa -hát legyen neked Karácsony!

És egy szerdai reggelen valóban ott várt a kapu előtt a bordó-ezüst fényezésű, 1973-as évjáratú Rolls-Royce Silver Shadow. A gyár típusainak sorában a maga idejében ez afféle belépőmodellnek számított, kisebb méreteivel, mindennapi használhatóságával, és - bármilyen furcsa - modernségével különbözött a gyár igazán fejedelmi és jóval drágább ódon típusaitól. A Rolls-Royce-nál megszokott darabszámokhoz képest szinte tömegcikk, úgy húszezer darab készült belőle. [BANNER type="1"] Először a hátsó ülésen foglalok helyet, és - munkanap lévén - a munkahelyemre hajtatok. Első benyomások? Angol lévén a Rolls nem tud magázni, azonnal tegeződünk. Nincs az a „mit keresek én itt" elidegenítő érzésem, mint sok más méregdrága autóban. Helyezkedj el, érezd magad otthon - mondja, miközben barátságos melegséggel befogad. Hatalmas a pamlag, az ajtókat is borító krémszínű bőr nehéz és vastag, mégis puha, nem olyan vékony, rideg, „akár műbőr is lehetne" érzetű, mint sok mai bőrös autóban. A míves faburkolatok is fokozzák a harmóniát, a stabilitás érzetét pedig megerősíti a hatalmas króm - vagy inkább rozsdamentes acél - fedelű hamutál, az ajtónyitó fogantyú, mind-mind láthatóan örök darab.

Ám ez a tökéletesség teljesen más, mint a mai germán-japán prémiumautókban, ahol minden elvágólagos, hézagmentes és lélektelen. Itt nincsenek könyörtelen párhuzamosok, mérnöki precizitású ívek, ez a tökéletesség nem mérhető, hanem megélhető. Az ívek, a dudorok, az ülés hurkáinak esetlegessége teljesen magától értetődő: így jó, és kész. Szinte érzékeli az ember a kézművesek keze nyomát, mintha üzenne az asztalos, a kárpitos: itt van neked gyakorlott kezem gondos munkája - tessék, élvezd! Ezeket a mai, minőségükre oly büszke prémiumautókat ha nőkhöz hasonlítanám, számítógépes grafikák lennének, mellettük a Rolls pedig egy vénuszi szépségű hús-vér nő művészi aktja lehetne. Kit érdekel ezek után, hogy az 1965-ben bevezetett Silver Shadow-ban ráadásul motor emeli az ablakokat, mozgatja az első foteleket, hogy van klíma, hogy gombnyomásra reteszelődik az összes ajtó...

Bimbózó rajongásom közepette lassan begördülünk munkahelyem elé. A kollégák szemében én már csak a csendes (autó-)őrült vagyok, úgyhogy ha reggel azt mondom, gyertek ki, akkor tudják, hogy már megint valami hülye kocsi... Alfa? Hideg! Kabrió? Decemberi hideg! Valami veterán? Forró. Rolls-Royce - mondom a lehető legtermészetesebb hangon. Nemá' - válaszol a kórus, és 38 másodpercen belül a teljes gárda a Rolls körül tolong. Saccolgatják bő ötméteres hosszát, a meglehetősen vaskos, mégsem túlságosan nehézkes arányait, vizsgálgatják a díszítőelemeket, amik méretükkel és csillogásukkal lehetnének rábiggyesztett csicsák, mégis a forma egységes részeként jelennek meg.

Meglepetésemre nem egyik férfi kollégám, hanem Kriszti kéri: a motort iiis! Hát tessék! Bár a két SU karburátor, a szívócsőrendszer, a klímakompresszor eltakarja a 6,75 literes V8-ast, azért a gépeket kedvelő szem el tud időzni a motortérben. És itt vannak a híres táblák: egy műhely - javasolja -, hozzá vidd az autót karbantartásra, és, nicsak, egy másik táblácska a Citroënre utal. Mert az elöl-hátul független felfüggesztésben vannak ugyan spirálrugók is, mégis egy kifinomult, Citroën-licensz alapján kidolgozott hidraulikus rendszer végzi a szintszabályzást és a fékrásegítést. Külön műszaki csemege a repülőgépekre emlékeztető többszörözés használata a fékrendszerben. Van két komplett, egymástól független nagynyomású fékrendszer és egy normál hidraulikus kör, az első féktárcsákon két-két külön féknyereggel, hátul azonos nyeregben különálló dugattyúkkal, így az autóban - írd és mondd - összesen 16 fékmunkahenger dolgozik! Nem bíztak semmit a véletlenre, igaz?
De legyen ennyi elég a műszaki csemegézésből, induljunk, hiszen már vár Budán Besssy, kedvenc sztorizós cikkeink szerzője, akivel meg kell beszélnünk néhány anyagot meg a Vételi Tanácsadóink Női szemmel szekcióját. Lehet, mégis igaza volt Lennonnak, hogy telepingált Rolls-Royce-szát pszichedelikusnak nevezte? Mert bizony eddig én ezt egyszerű parasztvakításnak gondoltam, persze, e körítés nélkül az onósodó periódusát élő sztárnak ciki lett volna Rolls-szal járni! De most, hogy a kis munkamegbeszélésünkre én is Emily-t követve érkeztem meg, valahogy tényleg lazábban, nyitottabban álltam a kérdésekhez, jobban jöttek az ötletek - hát tényleg ilyen irányban is lehet egy autónak tudatmódosító hatása? Mert ugyebár kocsikkal kapcsolatban inkább az adrenalin jut eszünkbe, a feszültség növekedése, a felpörgés. Ám itt más a helyzet, itt Emily kisugárzása uralkodik! Ezek szerint a Rolls-Royce-ok hűtőjén repülő istennő, hivatalos nevén The Spirit of Ecstasy a csend, a nyugalom, a befelé fordulás jelképe.

De Rolls-Royce ide vagy oda, egy dolgos hétköznapon haladni kell tovább, most a gyerekekért az iskola felé. Furcsa, de a Rolls vezetése végtelenül magától értetődő dolog. Minden könnyen jár, precízen kapcsol, van egyenes futás, van fordulékonyság - az ember egyszerűen autót vezet. Persze, lenyűgöző a közmondásos rezzenéstelenség, a csend meg ahogyan a futómű semmiféle ütést nem továbbít, helyette csak kisebb függőleges mozgásokat érezni - bizony, a jóval két tonnát meghaladó önsúly megteszi a magáét. És ezt a súlyt mozgatni kell, a hatalmas motor teljesítményét úgy 180 lóerő körülire teszik. Persze, megy, de az utasok feje soha nem fog hátrabillenni, ha a sofőr a gázra lép - és ez így van jól.
Most, hogy már megszoktam a jobbkormányos vezetést, jobban szemügyre vehetem a műszerfalat, amely valahogy egy szalonbútor meg valami gépezet keveréke. A fába illesztett műszerek és kapcsolók egyáltalán nem autószerűek, elmennének akár egy mozdonyon, egy yacht vagy egy repülőgép műszerfalán is. A kontroll-lámpák logikát nélkülöző elhelyezését fényerejük kompenzálja - különben meg úgyse szoktak kigyulladni, hiszen a Rolls-Royce híréhez méltóan tényleg nem szokott elromlani. Közkeletű a sztori Elton Johnról (aki Rolls-gyűjteménye megritkításakor 19 autót adott el - tehát a cég meglehetősen komoly ügyfele), akitől a gyár megvonta a garanciát, mert az énekes egy barátjának dicsekedve nyilvános helyen nyitotta fel legújabb Rolls-Royce-ának motorházfedelét, ezzel veszélyeztette a gyár autóinak megbízhatóságáról kialakult imidzset...

Természetesen a gyerekeim már megszokták, hogy apjuk mindig más autóval megy értük az iskolába, a legnagyobb megdöbbenést eddig egy negyven tonnás Volvo-szerelvénnyel váltottam ki, amivel csak a buszmegállóban sikerült egy percre leparkolnom. Na, azért a Rolls ajtaját kinyitva sem hiányzott a meglepetés mosolya! - Ez a kocsi egy kerekeken guruló kastély - közölték szakértően a beszállás után. A süppedős bőr, a míves faburkolatok szemrevételezése után különösen a hátsó oszlopon lévő, fakeretes, kivilágítható tükör nyerte el tetszésüket. - Bizony, a ladyknek ügyelniük kell hibátlan megjelenésükre is, noblesse oblige - hallják tudálékos apjuktól... Most, a gyerekekkel beszélgetve fedezem csak fel a furcsa ülésrendet. A két első ülést egészen előre és kifelé tolták, ezzel növelve a hátsó utasok terét és térérzetét - viszont az elöl utazók mintha sokkal kisebb, intimebb autóban foglalnánk helyet.

Az iskolajárat után vissza Pestre, egy kicsit vásárolni. Bocs, lehet riasztani a pszichiátriai ügyeletet, rámküldeni az autósinkvizíciót, de mégis kijelentem: a Rolls bizonyos értelemben rokona a (régi) Fiat 500-asnak. Aki ezek után mégis tovább meri olvasni, annak elmagyarázom: bár az autós skála két végletéről van szó, mégis megegyeznek abban a tekintetben, hogy aki valamelyiküket vezeti, annak már nem kell semmit sem bizonyítania. Egyiküknek sem számít a pénz, egyiküket sem érdekli az úton folyó tülekedés - kívülállók. Koldus és királyfi, mindketten a maguk módján szabadok. Mit csináljak, hát tényleg ez jutott eszembe az Árpád hídon suhanva. Na jó, azért a kastélyt persze könnyebb megszokni a garzonnál.

A különben Hungária körútként ismert csatatéren a megengedett sebességet tisztelve vonultunk, amikor a TDI nyomatéktól eszét vesztve a jobb oldalunk ellen indított támadást egy „közlekedőtárs", aztán amikor egy vonalba értünk elvékonyodott ajkakkal, kiguvadó szemekkel rámpillantott. Én erre elnéző, együttérző mosolyt küldtem felé. Egy Rolls-Royce, amit egy pulóveres, tökátlagos krapek barátságos mosollyal, ráadásul a jobb oldalon vezet? Ez kiverte a biztosítékot, a zavarodott sporttárs hátrafelé kiúszott a látóteremből... Valójában akármilyen impozáns is megjelenése, mégis hiányzik belőle a mai autókon egyre dívó „letollak" agresszivitás. Persze, ha a brit birodalmi hűtőmaszk hirtelen betölt egy visszapillantó tükröt, azért megkapja a szabad utat, hiszen ki akarná akadályozni a haladásban a száguldó Akropoliszt?

A Rolls méreteit meghazudtoló fordulékonyságával könnyedén bemanővereztem az áruházi parkolóba, és a szabvány méretű hely sem volt neki túlságosan passzentos. Néhány karácsonyi beszereznivaló bepakolása közben rácsodálkozhattam a lökhárítótól nyíló csomagtérfedélre, ami alatt valami felfoghatatlan méretű barlang tárult fel. Persze, a szemem sarkából azért figyeltem az embereket, és nem csak csodálkozást, hanem elismerést olvastam ki a tekintetükből. Hát igen, aki egy Rolls-Royce-ot vezet, annak nem csak van pénze, de használni is tudja. Pedig a Rolls a parkolóban még véletlenül sem volt a legértékesebb autó, sőt! Ha valaki nem csak egy napig szeretné élvezni, az meglepően vállalható befektetéssel megszerezheti. Külföldről - természetesen főleg Angliából - civil összegekért, akár egy új kompaktautó árából is hozzá lehet jutni; persze ezek jobbkormányosak, de az országúti előzésen kívül ez nem igazán hátrány, megszokható. A stabil szerkezetek karbantartása, a javítások költségei a megfizethető árakkal dolgozó specialisták és alkatrészforrások becserkészése után átlátható, átlagautós szintű. És hiába porlaszt el a két karburátor alapból húsz litert, egy átlagautóval szemben a mérleg nyelvét nem túl nagy éves futásteljesítmény mellett a Rolls felé billentheti az értékvesztés hiánya.

Ennek ellenére nem érett meg bennem az elhatározás, hogy saját Rollsra tegyek szert, viszont közelebb kerültem bűvös titka megfejtéséhez. Luxusautónak tekintik. A luxus, mondják, a szükségesen túli felesleges. Ám akkor ez a Rolls-Royce nem luxusautó, ebben semmi sem felesleges. A '73-as Silver Shadow ma már nem elérhetetlenül drága, nem számít erősnek és gyorsnak, de már biztonságosnak sem igazán. Minden porcikája mégis az optimum megtestesülése, azaz a tökéletesség. És mindezt görcsösség, erőlködés, izzadtságszag nélkül teszi, a lehető legtermészetesebb, magától értetődő módon.
Isteni, nem?
(köszönetet mondunk az Oldrent kft[/url]-nek az autóért és Papp Zoltánnak a fotókért)