Az árvízi autós

Gácsi Attila Chevrolet K30-asával segít

Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Felsőzsolcán jártunk egy 1983-as Chevrolet K30-assal és Gácsi Attilával adományokat osztani az árvízkárosultaknak.

Több hétig tartó intenzív esőzést és az akadozó megelőző intézkedéseket követőn alakult ki a súlyos árvízhelyzet, amely még közel sem ért véget. Néhány napja Gácsi Attila kalauzolt minket a Miskolc melletti Felsőzsolcán, ahol épp az utolsó víz alatt álló utcákat szivattyúzták. Ugyan az ár javarészt már elvonult, leírhatatlan állapotok fogadtak minket; orrfacsaró bűz, rengeteg szúnyog, összedőlt és repedező házak, vízkáros autók, nem utolsósorban pedig nagyon, de nagyon elkeseredett emberek. Ekkoriban kezdték csak igazán felfogni, mi történt velük, s néhányan talán ekkoriban értek tűréshatáruk végére is. A legkülönfélébb reakciókkal találkoztunk, volt, aki alig akarta elfogadni az adományt, mondván, „jusson másnak is”, mások két kézzel marták volna, amit csak a platón látnak, akadt olyan rászoruló, akinek szalvéta nélkül inkább nem kellett a friss kifli, mások hálásan simították meg az arcunkat vagy fakadtak sírva. Zavaromat látva Attila csak ennyit mondott: „Nem tudhatjuk, mit éreznek, min mennek most keresztül! Nagy szükség volna itt most egy pszichológusra is!”
De kezdjük az elején a történetet! Néhány éve, a miskolci amerikai autós találkozó szervezőjeként ismertük meg Attilát, akit az elmúlt hetekben többször is láttunk a tudósításokban. Fix állandóként segített a bajba jutottakon 1983-as K30-asával, s mivel minduntalan bele futottunk az egyre kopottabb autó képeibe, úgy gondoltuk, ideje felhívnunk. Iziben összeszedtem mindent, amit tudtam idehaza: takarító- és fertőtlenítő szereket, konzerveket, tésztát, rizst, befőttet, beleborítottam egy zacskóba a gyümölcsös tálat, miután telefonon közölte, már aznap délután találkozhatunk a megyeszékhely külvárosában. Itt leraktuk az autónkat, átpakoltuk a zacskókat, „optimistán” gumicsizmát húztunk és már indultunk is a „gátra”. Jórészt fertőtlenítőszereket és friss kiflit, zsemlét szállítottunk, magán adományokat. Attila közben mesélni kezdett, először az autóról, Szilveszterről, amelyet 2001-ben meglátott és meg is szeretett. Megszerezni azonban csak négy-öt év múlva tudta, addig kérlelte az akkori tulajdonosát, hogy adja el neki. Eztán évekig építgette, szépítgette, új erőre kapott nála a 6,2-es V8-as szívódízel… aztán valamikor 2010 májusában, egy borús vasárnapi napon minden megváltozott. Az addig féltett hobbiautóval gondolkodás nélkül indult neki a méteres víznek, még a katasztrófavédelem előtt ért oda segíteni.

„Hogy a városgazdás autóknak közel 24 óra alatt sem sikerült a helyszínre érniük, az kritikán aluli. Bár lehet, hogy ezeket a járműveket csak száraz időben használják, vagy nem akarták vasárnap zavarni a sofőröket, hogy nyugodtan tudják nézni a Forma 1-et ebéd után egy sör mellett. Így a homokzsákok szállítása néhány magánautóra hárult, legalábbis a Köztársaság és a Könyves Kálmán úton. Mi is egy ilyen autóval érkeztünk. Gyenge félórás rimánkodás után végre beengedtek minket segíteni, de a „Hol a homok?”- kérdésünkre a rend éber őre csak széttárta a karját. Majd néhány helyi lakos segítségével megkezdtük az utca felsőbb szakaszának homokzsákolását és a keresztutcák szintén homokzsákkal történő lezárását, persze szakember segítsége nélkül, önállóan, hiszen ilyet nem találtunk ezen a részen. Eddig nem tudtam, hogy micsoda nagy kincs a homok, hiszen utoljára az oviban harcoltam érte LEGO emberekkel a homokozóban, de most jól jött ez a korábbi tapasztalatom. Ugyanis néhányan saját tulajdonuknak tekintették és nem akarták engedni, hogy tegyük a dolgunk. Sőt olyan is volt, hogy ránk támadtak botokkal, hogy az ő házukhoz vigyük a”kincset”. Már kezdtem azt hinni, hogy lemaradtam valamiről és ezek nem homok-, hanem pénzeszsákok. A ne járkáljunk már itt ennyiszer ezzel a kocsival, mert nem hallom a TV-t mondat ablakon történő kikiabálásáról már nem is beszélve. És szemfüles építkezővel is találkoztunk, aki vakolni vitte haza a homokot.

A bámészkodó katasztrófaturistákból is csak akkor lett elegem, amikor kb. 25. alkalommal sem álltak félre, hogy tudjunk haladni. Hiába szóltunk, inkább autistát játszva még 46768 fényképet csináltak a már meglévők mellé. Így voltam olyan kedves és bő gázzal a vízben elhajtva mellettük, megmutattam nekik milyen is az árvíz, ha közelről érinti az embert. Ha ők vállalják önmagukat, akkor én is vállalom az öltönyük tisztítását.”
– írja levelében. Több településen körülbelül 16 ezer homokzsákot vitt el a platóján, 228 embert menekített ki és több mint száz állatot; kutyákat, macskákat, baromfikat és két sertést. Attila pár hét alatt majd minden pénzét üzemanyagra költötte (csupán egy településen állja egy helyi vállalkozó a segítséggel kapcsolatos üzemanyag költségeit, de olyan is volt, hogy mentés közben a károsultak dobtak össze még egy körre valót), hogy segíthessen, miközben a kocsi kritikán aluli állapotba került – a 31 éves fiatalember családjának alsózsolcai házát egyébként nem fenyegette veszély.
Kevés hozzá hasonló magánember indult menteni, főleg, mikor fél óra alatt két métert emelkedett a vízszint, a sodrással nem bírt a kormányszervo, s a második folyómederré változó utcán is jó, ha kétszer át tudott valaki menni egyik parttól a másikig, aztán elfáradt. Egyszer egy körülbelül 80 centiméterx1,5 méteres aszfalt darab vágódott a kasztninak… Most már sokkal jobb a helyzet, de még mi is jártunk olyan utcákon, ahol a fülkébe 20-25 centiméter magasan is bejött a víz, s csak csónakok jöttek velünk szembe. Attila mesélte, hogy nemrég még a buszmegállóban kikötve álltak ezek a csónakok, s várták, hogy valaki elhúzza őket. Közös utunkon azonban nem sok hasonszőrűvel találkozunk. Mikor megkérdezem, ő miért segít, válasza gyors és igen egyenes: „Nem volt kérdés, engem így neveltek. Nem tudok ezeknek az embereknek nem segíteni!”

Attilát pedig mások is annyit látták, hogy valamilyen úton-módon elkezdték hozzá irányítani a segélyszállítmányokat, így cégek és magánemberek felajánlásaiból eddig nagyjából 30 millió forint értékben osztott szét a barátaival. Ebben az is szerepet játszott, hogy az egyik helyi önkormányzat számlát állított ki a károsultaknak a kiadott kenyérről és vízről, bizonyos árukat pedig nem oszthatnak szét. Néhány nappal ott jártunk előtt Attila ötszáz adat meleg ételt kínált a platójáról, nagyjából egy méteres, „dögös” vízben, amikor odament hozzá az ÁNTSZ egyik munkatársa kérte, hogy mutasson fel a húsról származási igazolást…
"Munkájában" a keményebb napokon egy G Merci is segítette, ott jártunkkor két vízszállítmány érkezett, de ezek a teherautók csupán az elárasztott utcák széléig merészkedtek, illetve néhány kartonnal hozzánk is felpakoltak, hogy vigyünk be belőle. A hatóságok részéről Uralok, két rendőrségi platós KRAZ, a katasztrófavédelem piros-sárga Blazere, UAZ, Toyota Hilux jelent meg a helyszínen, a levegőben pedig egy Mi-8-assal és kettő Mi-17-essel homokzsákoltak, egy MD 500-as a megfigyelésben vett ki fontos szerepet egy Mi-2 és egy Robinson helikopter mellett. Ott jártunkkor IFA tűzoltókkal is szivattyúztak, s láttunk egy s.k. „árvízvédelem” felirattal ellátott Fordot is, de ez is inkább a „parton” járt és vizet osztott.
Attilától egyébként egészen friss információink vannak arra nézve, hogy mire van még szükség, ha valaki segíteni szeretne – s azt is eláruljuk, tudtunkkal Gyömrőn tart legtovább a gyűjtés – most vízből és élelmiszerből már elég sok érkezett, még mindig szükség van azonban a következőkre: fertőtlenítőszerek, takarítószerek, szúnyogirtó, a későbbiekben ruhanemű, bútorok, az iskolakezdés kellékei, nagyobb elektronikai és háztartási gépek, illetve a házak felújításához különféle eszközök és anyagok, például festékek. Mindemellett persze a segítő kezek is jól jönnek!

Míg mindezt megtudtuk, jöttünk, mentünk, fordultunk, beesteledett és jött a műszakváltás: ellepték a várost az önkéntes figyelők és a rendőrök, ilyenkor indul ugyanis igazán be a fosztogatás. Már a mentés során is nyolc csónak eltűnt, az egyik rendőrautóból kilopták a rádiót, azóta azonban már a házak és a magukra hagyott értékek jelentik a prédát, a kitelepítésnél ugyanis fejenként csupán egy zsákot vihettek az emberek. Az út szélén félreállunk, váltunk néhány szót, s megosztjuk velük a vacsoránkat, néhány finom, friss kiflit, ami megmaradt. Szomorúan hagyjuk el Felsőzsolcát, Miskolcot, s ébredünk másnap egy teljesen új napra, olyan „élményekkel” és emlékekkel, amelyet képek nem adhatnak hűen vissza. Azóta minden nap beszélünk Attilával, aki azóta is minden szabadidejét a „gáton” tölti.
Tetszett a cikk?

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj a legfrissebb és legnépszerűbb cikkekről, amint megjelennek az Autónavigátoron!

Feliratkozom a hírlevélre

One thought on “Az árvízi autós

  • 2017.11.01. at 05:05
    Permalink

    Nem kis túlzással Attila a klubunk hőse!!!
    Maximális elismerés és tisztelet illeti!!!
    Köszönjük a sok hiteles képet is a szerzőnek !
    Ja, és szép a csizmája is 🙂

Vélemény, hozzászólás?