Dodge 600, 1948

Autós családban nőttem fel, mindenféle megfordult nálunk, de A Dodge mindig is A Dodge maradt, különleges, s talán egy kicsit elátkozott autó, a mi Christine-ünk, amelyre egy tizenéves barátság ment rá.

Az autót eredetileg egy barátunk vásárolta kint saját részre. Vele volt a vásárláskor egy másik barátunk is, profi karosszérialakatos és akivel akkoriban valóban szoros napi kapcsolatban állt a család. Tulajdonosa nem is lakik messze tőlünk, s miután a konténer megérkezett, az autót pár napig a háza előtt tárolta – ezzel az egész környéket felizgatva. Sajnos édesapámat is, akit igazi „gengszterautó” kinézete teljesen elbűvölt, akkoriban még szinte nem is volt ilyen az országban. Rákérdezett hát, mi lenne az ára, de a válasz az volt, az autó nem eladó, hisz tudjuk, saját részre hozták… pár hónap múlva azonban jött egy üzenet, hogy ha kell, most mégis el lehet vinni.
Felmenőm igencsak megörült, felhívta a lakatost, hogy mi a véleménye róla hisz annak idején együtt nézték meg. Az volt a válasz, hogy vegye meg nyugodtan, pár napos lakatosmunka van rajta! Megegyezett hát a tulajjal, megvette, kigurult vele egy találkozóra, s ekkor eldöntötte, hogy meg is csináltatja. Kivettük a szőnyeget, az üléseket…. és ugyan kissé furcsának tűnt, hogy a küszöb kólás dobozokból van „meglakatolva”, de hát, a lakatos azt mondta, no para, pár napos lakatosmunka van rajta!

Nekifutottunk, pár nap múlva azonban üzent, hogy át kéne menni, sajnos gondok vannak. Borzasztó látványt képzeljenek el, olyan igazi szívbemarkoló érzést! Nem volt az autó alatt fenéklemez, a csomagtartó alja szintén kuka . Apám mondta, hogy ha jól látja, ez több lesz mint pár nap... Az volt rá a válasz, hogy igen, de árat nem tud rá mondani, hanem az eltöltött munka lesz beszorozva a rezsiórabérével. Nem ragozom tovább. A munka elkészült, a végösszeg horror lett, de a srác megjegyezte, hogy is sokkal diszkrétebben számolt, mind egy idegennek. Idővel túl is tettük magunkat rajta, ám kicsi a világ, egy véletlen találkozás során kiderült, hogy az autót nem is ő lakatolta, hanem megcsináltatta valakivel, majd elég borsosan rászámolt. Így lett vége egy tizenéves barátságnak, de az élet ment tovább, a restaurálás sem állhat itt meg. Következett a fényezés!
Az autó egy szintén ismerős fényezőhöz került, aki elvállalta X összegért. Késett a fényezéssel két hónapot (ez nem is volt gond) majd amikor mentünk az autóért, az elvállalt összeg két és félszeresét kérte. A lélegzetünk elállt, újra! Az indok az volt, hogy igen, az X összeg, amiért elvállalta (és amely egyébként teljesen reállisnak tűnt egy komplett fényezésért), az csak a munkadíj. Erre jött rá még az anyag.
Kifizettük, azonban a fényezés hamarosan több helyen megrepedezett. A garázsban, álló helyzetben, még csak hozzá sem nyúltunk, el sem kezdtük összerakni. A fényező nem ismerte el a hibát. Azt mondta, hogy ez azért van, mert nem volt az autó homokfúvatva fényezés előtt… Komolyabb ráhatással, a restaurálás addigi lépcsőiről készült fényképek közös átnézése után aztán elvállalta garanciába, s jó ideig ismét nem láttuk.

Autóval nem volt még ennyi bosszantó történetünk, mint amit A Dodge kapcsán megéltünk az elmúlt évek során. Ma azonban hatalmas kacagásban tört ki a család, ugyanis A Dodge egy apró kis meglepetéssel érkezett vissza hozzánk: a padlólemezen néhány fényezett, lakozott, hanyagul hánykódó állati ürülék mutatott újra fricskát. Remélem, egyszer rendben elkészül!