Autók a filmvásznon

Az autó a XX. század technikai csodája, gyakorlatilag teljesen átformálta az életünket, így nem csoda, ha minden területen megjelenik, többek között a moziban is. Tucatjával sorolhatnánk olyan filmeket, amelyekben autó játssza a főszerepet: legendás a Christine képében gonoszkodó Plymouth Fury, szinte havonta tűnik fel vasárnap délutánonként a képernyőn Herbie, a talpra - pardon, kerékre - esett, bátor Volkswagen Bogár, és nem is igazi autóbolond, aki nem látta Steven Spielberg első rendezését, a Párbajt, amelyben az öreg Peterbilt 281 tartálykocsi gyilkos szándékú, dübörgő robogása percről percre garantálja az izgalmas élményt. Persze, tévedés lenne azt hinni, hogy kizárólag a külföldi mozikban szövik bele az autókat, a járműveket a történetekbe, a nagyságrendekkel szerényebb költségvetésű hazai produkciókban is felbukkannak néha ilyen-olyan járművek, bár kvázi főszerepet magyar filmben még nem igazán kapott semmilyen autó – kivétel talán Böszörményi Géza 1975-ben forgatott Autó című alkotása, amelyben egy Renault Gordini köré fonódnak az események szálai. Most a teljesség igénye nélkül arra vállalkoztunk, hogy különleges, vagy az adott időszakban, a magyar átlagkörülményekhez képest szokatlannak számító járművekre bukkanjunk régi filmekben, és ezekből nyújtsunk át egy kisebb csokorra valót. Döccenjünk hát neki, szó szerint!

Gát György producerrel kapcsolatban mindenki tudja, hogy a nevéhez köthető a Linda, az Angyalbőrben és a Família Kft. sorozat, továbbá többeknek biztosan beugrik a mai napig az egyik legjobb magyar akciófilmnek számító Dögkeselyű (1982) végén a borzas fejű taxis, amelyben a rövid jelenetes mellékszerepet valóban Gát György játszotta, de azt már kevesen tudják, hogy a hatrészes Robog az úthenger (1977) sorozat írója ugyancsak ő volt. A történet kimondottan bájos: a nyírségi faluban nincs aszfaltozott főutca, így az emberek hol a port nyelik, hol a sárban dagonyáznak, közlekedni nem lehet, mire Józsi (Szabó Gyula), a hajdani tengerész felajánlást tesz. Vállalja, hogy az ország másik végéből, a TSZ költségén hazahozza a MÉH-telepen sínylődő, kivénhedt úthengert, és társadalmi munkában, az öreg gép segítségével megvalósulhat végre az áhított beruházás. A több részre bontott sztorinak az adott alapot a forgatókönyv szerint, hogy a vasút nem vállalta a monstrum szállítását, így Józsi önerőből, az úthengerrel lassan döcögve vágott neki a Nyírmadocsára vezető útnak, és hosszúra nyúlt kirándulása során rendre mulatságos kalandokba keveredett. Szinte hihetetlen, de a hajdanán a Mávagban készült gőzúthenger, amely a filmben szerepelt, hála az égnek nem lett az enyészeté, sőt, az interneten remek híreket találtunk a gép jövőjére vonatkozóan. A Magyar Közút Nonprofit Zrt. honlapján olvasható, hogy a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény felújításának keretében jut pénz a szerkezet felújítására, így a sorozatot ismerők és kedvelők élőben is megtekinthetik Józsi nem éppen villámgyors, de hűséges társát, amely jelenleg gépműhelyben várja feltámadását.
Ugorjunk vissza a ’60-as évekbe. Bán Frigyes 1965-ben rendezte a naiv autósok kifigurázására forgatott Kár a benzinért! című filmet, amely valóságos csemege a korszak kedvelőinek. Utcaképekben, közlekedési szituációk ábrázolásában - enyhén szólva - nincs hiány, ráadásul a remekül kitalált karaktereket zseniális színészek keltik életre. Dr. Zalai (Garas Dezső) ornitológus Topolinóját egy koccanás miatt Polacsek (Alfonzó) női szabó a Dózsa György úton üldözi egy DKW-val, a púpos Warszawát vezető életművész, Gál Pál (Sinkovits Imre) gépkocsivezető minden álma az állam költségén valósul meg, és felejthetetlen a Paál-Tengődi színészházaspár (Vass Éva és Kállai Ferenc) egymással vívott örökös macska-egér harca, amely eltérő vezetési szokásaikban is megnyilvánul. Számunkra azonban most a Balogh-család a fontos, ahol az öt gyermeket nevelő családfő, a hajógyári művezető Imre (Pécsi Sándor) vállalati jutalmat kap, és az összeget használtautó vásárlására fordítja. A Trabantok, Moszkvicsok, Skodák, Warszawák és Volgák közegében felbukkanó, a magyar viszonylatban kifejezetten ritkaságnak számító Humber Super Snipe cirka 15 éves lehetett a forgatás idején - az angol gyártmányú típus fénykora az 1950-es években volt -, ezért a vásznon nem meglepő a meglehetősen viharvert állapot; mellesleg a sztori szerint ez volt a legolcsóbb, egyben a legjobb vétel a telepen – hiába, a világ nem változik semmit.

A Fejér Tamás rendezte Princ, a katona (1966) utolsó részeiben tűnt fel egy olyan kocsi, amely minden bizonnyal vágyakozó sóhajtást váltott ki a sorozatot követő nézőkből, döntően a férfiakból. A Schifferer György orvost alakító Velenczei Istvánnak jutott az a hálás szerep, hogy a modern vonalú, szuper elegáns, gyaníthatóan hófehér színű Opel Rekord A volánja mögé ülhessen a forgatás idején. Ha gonoszkodni szeretnénk, akkor azt is mondhatjuk, hogy a sorkatonai szolgálat buktatóit keretbe foglaló filmsorozat bemutatásának idején az 1963-65 között gyártott Rekord A voltaképpen már kifutott típus volt, hiszen 66-tól az elől kocka-, hátul kereklámpás Rekord B futott; ettől függetlenül mérget lehet rá venni, hogy ez akkor senkit nem érdekelt. Apró baki, hogy a forgatáshoz két Opelt használtak, ami önmagában nem lenne baj, de az egymást követő jelenetekben feltűnő két-, illetve négyajtós modellek azért joggal csalnak mosolyt az arcra.

Két évvel később, 1968-ban Kabos Lászlót irigyelte az ország azon autókedvelő lakossága, akik megnézték a Hintsch György által rendezett Veréb is madár című színes mozifilmet. A szappangyári munkás, Holló Zoltán ikertestvére, a nyugatra disszidált Sanyi 15 év után, zsebében dollár ezrekkel látogat haza, és egy igazi szuperautó volánja mögött ülve gördül be a határon Magyarországra. Ez a szuperautó nem volt más, mint az a harmadik generációs Ford Thunderbird, amely a korszak dívájának, Medveczky Ilonának a tulajdonát képezte – talán nem véletlen, hogy a művésznő is játszott a filmben, meglehetősen testhez álló szerepben. E nyitott és zárt Hardtop kupéként is kapható modellből 1961 és 1963 között közel 215 ezer példányt adtak el, motorikusan az akkoriban újnak számító 390-es (kb. 6,4 literes) V8-assal szerelve. A T-Bird érdekességének számított a sebességváltó Parking állásában a vezető elől félrebillenthető Swing Away kormánykerék - ez többször is látható a filmben -, továbbá ebben az autóban debütált a szélvédő közepén „lebegő” belső visszapillantó, amely aztán általános tartozékká lett az évek során. Amerikai autóról lévén szó, az elektromos ülésektől és ablakoktól kezdve a légkondicionálón át a beépített rádióig mindent meg lehetett vásárolni ehhez a típushoz.
Végezetül tekintsünk vissza az 1950-es évekre, a Rákosi-érára, amikor a civilek még nem vásárolhattak magánhasználatú személygépkocsit, és az autó a szó valós értelmében kiváltságnak számított. Ebben a koncepciós politikai perektől bűzlő korszakban játszódik Bacsó Péter 1969-ben rendezett A tanú című szatírája, a felejthetetlen Kállai Ferenccel a címszerepben, és a stáb kellékese két évtizeddel később nagyon helyesen ügyelt arra az apró, de fontos részletre, hogy Virág elvtárshoz milyen autó illik. GAZ 12 ZIM, semmi más. Magyarország - mint akkor mindenben - az állami autókiosztásban is a Szovjetunió gyakorlatát másolta. Páncélozott ZISZ-t kizárólag a generalisszimusz, azaz Sztálin használt, itthon a nyitott ZISZ 110V szinte csak katonai díszszemlékre került elő, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter méltó helyről integessen a népi vezetésű országot védő fiainak (sic!), a párttitkárok és az egyéb középvonalbéli funkcionáriusok pedig Pobedával rótták a kilométereket, ami akkor kvázi a Golf-kategóriát jelentette. A hazai felső vezetés azonban autók tekintetében sem finnyáskodott annyira a nyugattal, mint azt egyébként szónoklataiban a nép felé közvetítette: a minisztériumokban, az állami flottában bőven akadt nagy és kényelmes Chrysler (Rákosi jakut származású felesége is ezzel a márkával járt), többféle Chevrolet, no és persze a szovjet GAZ gyár reprezentatív terméke, a ZISZ és a Pobeda közé pozícionált 12-es számú modell, azaz a Molotov elvtársról elnevezett autógyárban készülő ZIM. Ennek a formailag részben Buick Roadmaster másolatnak minősülő, 5,5 méter hosszú, kéttonnás masztodonnak a fedélzetén akár nyolcan is tartózkodhattak, hátul a kanapészerű ülés előtt két pótszéket rejtett a padló, ahol általában testőrök foglaltak helyet, olykor géppisztolyt dugdosva a hosszú bőrkabátjuk alatt. Ezek az 1948 és 1950 között kifejlesztett, majd tíz éven át folyamatosan gyártott kocsik általában lefüggönyözve közlekedtek – na, igen, akkoriban még a szovjet űrkutatók sem ismerték a sötétítő fóliát. A maximum 120 km/órás tempóra képes ZIM meghajtásáról GAZ-51 teherautóból származó, átalakított, soros hathengeres benzinmotor gondoskodott, amely 3,5 literes hengerűrtartalomból 90 lóerőt tudott felmutatni, igencsak jó étvágy mellett – 50-60 km/órás egyenletes tempónál 15-16 liter volt a gyári norma.