Megdöbbentő, egyben szívszorító a helyzet Kolontáron

Vajon hallottak-e már az emberek Kolontárról vagy Devecserről a vörösiszap katasztrófa előtt is? Sétáltak-e a kastély parkjában, kóstolták-e a Szentkút melletti forrás finom vízét, vásároltak-e valaha a somlói igazi somlói galuskából, alkudoztak-e a hangulatos helyi piacon, vagy álmodoztak-e egy kis nyaralóról az azóta leeresztett halastó mellett? Nem tudom, de akinek eddig nem voltak személyes kötődései a környékhez, többnyire azokat is mélységesen megdöbbentette a vörösiszappal sújtott települések válságos helyzete. Az egész világ megmozdult, ránk figyel, imádkozik értünk.

Van miért. Úton a barátainkhoz a csendes, rendes, takaros kis falucskának nyomát sem láttuk. Kolontáron pedig a legtöbb ház 1960 után épült, a porták rendezettek voltak, most azonban szóhoz sem jutok. Ezerszer és még egyszer fogalmazom át a mondatokat. Egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni, jól leírni és átadni, amit ott látni. A képek, a mozgófilmek sem tükröznek hűen semmit, ráadásul a híradásokban rengeteg téves információval, felháborító bejelentéssel találkozni. Folyamatosan figyelem a fejleményeket. Mikor ott jártam, a harmadik napon, mindenki bizonytalan volt. Hemzsegett a falu a rendőröktől, a tűzoltóktól, a katonáktól, a katasztrófavédelem embereitől, de igazából ekkor még senki sem tudta, hol kezdjen neki és mit kell ilyenkor csinálni. Vörösesbarna, cuppogós, maró trutyi terítette be a vidéket, ameddig csak a szem ellátott.

...míg a katasztrófa után sokan kiköltöztek Kolontárról rokonokhoz, ismerősökhöz, addig egy amerikai autós társaság kedd este letelepült

Mi pedig nem egyszerű baráti látogatóba jöttünk, vödröket, lapátokat, tisztítószereket szállítottunk, s persze néhány meleg ölelést, nem csak az ide valósiak számára. Ugyanis míg a katasztrófa után sokan kiköltöztek Kolontárról rokonokhoz, ismerősökhöz, addig egy amerikai autós baráti társaság kedd este letelepült. Vittek egy lakókocsit, sátrat, bográcsot, éghető faanyagot és készpénzt. Nekiálltak meleg ételt főzni, napi 3-500 adagot, amelyet kenyérrel kínáltak. Mindenkinek. Saját költségen, magánemberek pénzéből látták el az egész falut, a legtöbb levezényelt egyenruhást, de az arra járó katasztrófaturistákat és tévéstábokat is.
Ezek az emberek hihetetlen energiával, a lehetséges veszélyekkel mit sem törődve, egyedüliként gondoskodtak a környék meleg étellel történő ellátásáról. Talán illene név szerint is megneveznem a V8cars.hu[/url] oldalán szerveződött kis csapatot, egyikük kérésére csupán nickneveiken: Robi és egy barátja, Tamás, Lior, Bone, és az eddig Kolontáron élt Jeepzoli alkották az önkéntesek kemény magját, egy-egy napon további barátokkal kiegészülve, akik az összegyűlt alapanyagokat, kellékeket, adományokat szállították hozzájuk.
(Némi kitérő. Egy szép napon átnézett az egykor játszótérként funkcionáló területre a Vöröskereszt Győr-Moson-Sopron megyei igazgatónője, s közölte a csapattal, hogy amit csinálnak, nem felel meg a Köjál előírásainak – mert például nincs a helyszínen három medencés mosogató. Kihívta őket. Az ételt egyébként kulturált műanyag edényekben osztották, az üstöket természetesen este alaposan elmosták.)

Mindeközben, 200 méterre a csapattól elhullott állatok és talán emberek fekszenek az iszapban, a háborús állapothoz hasonló helyzetben valóban napokig senki sem tudta, merre induljon, mit csináljon, s az egésznek már a széle is iszonyatos – nem is engedtek tovább. Emberi agy ezt nem képes feldolgozni, pláne megérteni.
Ez a folyam most nem csak el akarta, de el is nyelte a világot. Amennyi megmaradt belőle, azt is millió apró darabra szedik, az utolsó fát is kidöntik, s a takaros kis faluból vajmi űrbéli táj lett. Az egyik kertből közben lestrapált Suzukit húznak ki, amott egy elrepült, egy felborult autó, talán be sem indulnak többé… gőzborotvával is alig jön le az iszap a karosszériáról, persze ez most a legkisebb gond.

Lada Niváját könnyedén elvitte a második árhullám, és a saját járművében fulladt meg...

Az egyik 36 éves helyi férfi, Pados Zsolt, aki terepjárójával indult segíteni a mentésben, közvetlenül a gátszakadás után, Jeepzoliék szeme láttára vesztette életét. Lada Niváját könnyedén elvitte a második árhullám, és a saját járművében fulladt meg, amikor a Torna-patak fölé húzott - ekkor már részben a leszakadt hídon próbált meg átkelni.
Kolontár és Devecser időközben elnéptelenedett, a csapat ott hagyta az utánfutót, a sátrat, mindent, a lakosoknak is csak egy kis rövid idő, és fejenként egy-egy zacskó állt rendelkezésére, hogy maguk mögött hagyják addigi életüket. Egy élet munkája, most pedig egy-egy zacskó...

...gyakorlatilag elölről kell kezdenem az életem 38 évesen

Végezetül álljon itt két ember személyes története, a két kisgyermeket nevelő Jeepzoli levele a fórumtársaknak, és Bone egyik beszámolója a múlt- és jövőnélküliségről.
„Jelentkezem. Itt vagyunk a szüleimnél. Kitelepítettek minket! Nagyon kezdek elkeseredni. Rossz ez a bizonytalanság! Kolontáron a saját házamban is rossz, ahol vörösek az utcák, a fák. Gyakorlatilag mintha egy atombomba sújtotta övezetben élnék. Nyilvánvaló, hogy ott nem tudunk már élni a családommal. Házam elértéktelenedett. Nem nagyon bízok a frappáns, gyors kártérítésben. Eladni nem tudom az ingatlanomat! Venni nem tudok újat! Almádiba le tudunk menni, de gyakorlatilag elölről kell kezdenem az életem 38 évesen. Amiért idáig dolgoztam odalett! Fabatkát sem ér! Lassan kezdem felfogni. Idáig nem érdekelt, mert segítettünk az embereken, főztünk nekik... el voltam foglalva. Ma csak lézengek a semmittevésben. Egyrészt mert fáradt vagyok és nem tudok gondolkodni, másrészt mert nincs mit csinálni. Így aztán jár az agyam és kezdem felfogni, mi is történt velünk. Az otthonunk odalett! A falunk... élőhelyünk... élhetetlenné vált! Nem győzöm köszönni nektek ezt a mérhetetlen szeretet, amit kapok tőletek!”
„Ültünk első nap éjjel a kocsmában, írtuk össze a másnapra szükséges alapanyagok mennyiségét, a pultosnő hozta ki a söröket, kérdeztem, őt mennyire érintette a lavina. Azt mondja, mindent elvitt az ár. Visszakérdeztem, hogy valóban mindent? Mondja, igen. Tehát ház, bútor, tévé, fényképek, zenék, ajándékok, amit a 45 éve alatt kapott. Szárított virág, férjétől kapott ékszer, a gyerekei rajzai. Videók, amin a kicsi fia először mondja, anya. A személyes, filléres emlékei. Amit senki nem pótol. Soha. Tehát ezeknek az embereknek, nem csupán a jövője van oda, de a múltja is. Amitől az ember ember lehet. Hogy az unokának meg lehet mutatni fényképen, milyen volt apuka az ő korában. A gyökerek szakadtak el, amitől valaki kimutathatóan, felmutathatóan értékes. Hogy látszik, gondoskodó szülő volt, voltak karácsonyi ünnepek sok ajándékkal, volt mosolygó meleg családi fészek. Istenem, ha elveszíteném mindezt, nagyobb katasztrófaként élném meg, mintha bármi mást elveszítenék.”