Hősi halál a GT-R ellen

Oldozz fel, atyám, vétkeztem!

Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!

Látomásnak tűnik, pedig igaz volt. Almerámmal egy GT-R-rel versenyeztem, legalábbis én azt hittem.

Szerda este, fél hét tájban időmilliomosként (fél órám volt a tíz percre levő célig) haladtam kutyatápért a nemmondommegmelyik úton a megengedett maximum, 70 km/h alatt öttel. Nagy volt a forgalom, de direkt nagy követési távot hagyva gyönyörűen hajóztam a zöldhullámon, és azon töprengtem, hogy a többiek miért próbálnak nagy gázadásokkal, hirtelen sávváltásokkal és váratlan satufékekkel előnyt kovácsolni, miközben a visszapillantóban istenhozzádot intettem a másfél perccel korábban nagy lendülettel elém vágó, majd azután a másik sávban egy fehér furgon fenekében szütymörgő zseninek.Nem siettem, jó volt a zene: én választottam, a rádiók évek óta eljátszották utolsó zsetonjaikat is, innen ered jackdugó és USB-csatlakozó függésem az autóban. Az Almera meg pláne nem pörgős típus, ha adnék egy padlógázt, a mutató nagyobb porfelhőt kavarna az ötezres osztáson túl lerakódott koszrétegből, mint egy Mil-Mi 24-es leszállás közben. A sorok besűrűsödtek, lelassultunk, egy pillanatra meg is feledkeztem a tekintet vándorlásáról. Épp a világ tojásán kezdtem merengeni, amikor a jobb látómezőm perifériájáról bevillanó sötét árny visszarántott a valóságba.
A démon bevágott elém, nem kellemetlenül csak határozottan, és éreztem, ahogy féklámpáinak felvillanásával egy ritmusban tágulnak szélesre pupilláim, és a vér a szokásosnál másfélszer gyorsabban kezdett áramlani ereimben. EZT LÁTTAM:

Természetesen tudtam, hogy a fotó teljesen értelmetlen lesz, és nem is ez volt az első eset, amikor GT-R-be botlottam, de muszáj volt kattintani, a zenét és az ablakot egyszerre húzam le, hogy fülileg is élvezhessem kicsit az Almera igen távoli rokonában bugyogó 3,8 literes V6-os mormogását, beszívjam a lámpák fényét, közelről nézegessem az élőben sokkal durvábban masszív fenék töréseit, brutalitását, célszerűségét. Kiguvadt szemekkel néztem, és reméltem, hogy a sofőr lájkolja, hogy lájkolom, hátha megmocorogtatja kicsit a dugattyúkat. Sajnos ez annak ellenére sem történt meg, hogy a hosszú sor miatt egy komplett lámpaváltásnyit nyújtogattam a nyakamat mögötte. Végül zöld lámpát kaptunk, és különös dolog történt.
Tükörből valószínűleg még elrettentőbb lehetett a megjelenése, mert az előtte álló sofőr ijedten ugrott át a külső sávba, én meg a GT-R-re tapadtam, és hallószerveimet ráállítottam a két dupla kipufogóból áradó morajlásra. Egy ideig nem kapcsolt, aztán valószínűleg észrevett: ekkor benyomta a hipertérugrás gombot, és üvöltve átszaladt a horizonton. Minden szőrszálam égnek állt, izzadtan markoltam a kormányt, vallásos áhítattal suttogva kérdeztem egyszerre önmagamtól és Almerától: láttátok, hallottátok ezt?
Kiszáradt szájjal, egekben pumpáló pulzussal érkeztem a következő piroshoz, ahol csodák-csodájára ismét rászívhattam magam hátsó lökhárítójára.
Itt már egyértelmű volt a helyzet, kaptam két ajándék gázfröccsöt, és a várakozás közbeni lassú előregurulásból is úgy tűnt, talán egy szaftosabb ízelítő is belefér a 480 vagy 520 lóerő őszinte elborulásából. Előttünk kezdődött az út gyorsforgalmi - körforgalmakkal, plusz korlátozásokkal terhelt - radarilag legveszélyesebb része.
Azon kívül, hogy tilos és veszélyes, teljesen értelmetlen is lett volna az öregecske 1,8-as szívót felemészteni a VR-38DETT ikertornyainak lángcsóvájában. Körülbelül olyan, mintha a Való Világ edzésekből is kimaradó, nyafka Veronikájának plasztikszáját a vaskos testű ex-sittes Gergővel üttették volna véresre a hétvégi bokszpárbajon.
Szóval tényleg nem tudom, hogy történt, de amikor megkaptuk a zöldet, arra lettem figyelmes, hogy jé harminc, és még mögötte vagyok, jé negyven, és itt lihegek mögötte, jé ötven, és még mindig nem maradtam le, jé ötvenöt, apám tapadok a GT-R-re!, és ekkor már más állapotban voltam.
Japán versenyzővé váltam, aki a Japanese Super GT királykategóriájában üldözi GT-R-es ellenfelét halkan átkozódva, hogy milyen bitang erős dögöt állított ki a Nissan az új idényre. A tizedmásodpercek megnyúltak, az utat szegélyező piros-fehér rázókő rózsaszín masszává kenődött, a pálya szélén tomboló nézősereg tiritarka forgataggá mosódott össze, és el voltam szánva, hogy foggal-körömmel küzdök a pontokért, a csapatért, a családért és a hazáért, BANZAI!!!
Rohant a fordulatszámmérő, a számokat elborította a por, hatvan, hatvanöt, hetven, hetvenöt, de csak az ellenfél létezett, az öldöklő verseny, orromban a versenybenzin pikáns illatával, füleimben a turbók fütyülésével.
Hirdetés

És ebben a pillanatban egy bakkecskeugrás visszarántott a földre: hát igen, a fránya kettes, az bizony elfogyott. Lányos zavaromban azért gyorsan toltam még egy harmadikat, és megpróbáltam visszaállni, de ez a Godzilla már elment. Még láttam, ahogy a távolban jobbra villantotta karikaindexét, és könnyedén besorolt a lehajtó sávba, szerényen, hárommal hátrébb, mint ahova még bőven befért volna.
Én meg pontosan úgy éreztem magam, mint amikor sok évvel ezelőtt brummogva tologattam máig meglévő Porsche 959-es medzsómat az olvasólámpa madzagja, a díszpárna sarka és a mesekönyv között a szőnyegrojtok mellett bródszájdolva, és közben azt játszottam, hogy én vagyok Jackie Ickx az 1986-os Párizs-Dakaron.
Úgyhogy este, amíg a kutyák jóízűen falatozták új tápjukat, főztem egy finom tejbegrízt a régi szép idők emlékére.
Tetszett a cikk?

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj a legfrissebb és legnépszerűbb cikkekről, amint megjelennek az Autónavigátoron!

Feliratkozom a hírlevélre

Vélemény, hozzászólás?