Versenyen kívül – Opel Insignia teszt

Mi tagadás, egy picit már előre mulattunk, amikor kisorsoltuk a szerkesztőségben az Opel Insignia tesztautót. Hogy miért? Mert a 2008-ban bemutatott, 2013-ban átdolgozott középkategóriás Opelre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy újdonság lenne. Vicces, de írtunk róla már használttesztet is, olyan koros. Persze két éve új kétliteres dízelt kapott, aztán belekerült a kisebb, de erős 1.6-os is, és a benzines kínálatot is évről évre frissítgette a gyár. A végzet így sem kerülheti el, csúnyán túlhordottá vált, utódja mindenben jobb lesz nála, és elvileg már idén ősszel bemutatják. Mindezek ellenére szívesen nyúltam a kulcsáért, és most sem csalódtam, mert - és itt most ha tudnak, kapaszkodjanak meg - ma is nagyon kellemes autó.[BANNER type="1"]

Bizony, bizony. Nem a legnépszerűbb álláspont az enyém, de mindjárt kifejtem, hogyan és mitől lehet az aggastyán Insignia a nyolcadik modellévében is az öröm forrása. A középkategóriások ma hazánkban elsősorban céges autóként futnak a vállalati közép-, de inkább a felső vezetők alatt. Sajnos a jövedelmi viszonyaink miatt ilyet magánvásárló nemigen vesz, hiszen ahol lenne 10 millió autóra, ott előbb lesz ebből inkább három használt, mintsem egy új. Nézzük innentől úgy az Insigniát, mint a bruttó 800 ezer és egymillió forint között havi fizetés mellé járó pluszt. Eszembe is jutott egy ismerősöm, aki a tesztben szereplőhöz hasonló kivitelű, jól felszerelt, ötajtós, automata dízel Insigniát hajt. Épp a múltkor oktatott ki a cégautó témában.

Na most Balázskám, ezeket az autókat a kollégákkal nem magunknak vettük, hanem a cég adta a fenekünk alá. - kezdte. Lehetett szinte bármit választani, de prémiumautót naná, hogy nem, így aki BMW-re vágyott, az Ford Mondeót kért, aki Audira, az Volkswagen Passatot. Egyre jobban hegyeztem a fülem. Tudod, hogy én nagy mercis vagyok. Na, ezért lett nekem Insigniám. Nem tudok ellentmondani, hiszen a Mondeo ma is a vezethetőségével tűnik ki a kategóriából, a Passat minősége valóban már veszélyesen közel van a prémiumautókéhoz. Az Insigniában meg a már évekkel ezelőtt megírt rossz tulajdonságok dacára is van valami kis íz, talán a futómű teszi, így összességében a kocsi kellemes lesz. Halkan jegyzem meg, hogy épp mint egy régebbi Merci.

Mindezek után tegyünk egy nagy kört az Insigniával, és lássuk be, hogy ha önmagában állna, akkor semmi baj nem lenne vele. Viszont az autótesztelés alapja az összehasonlítás, így minden méteren a konkurensekhez kell mérni őt is. Mert bár elférni benne, de több vetélytársa sokkal tágasabb nála. Vannak modern vezetéstámogató extrái, de ezek működési pontossága nevetség tárgya lesz, ha más D-szegmensbeli modellekéhez hasonlítjuk őket. Nem megy rosszul, de mivel üresen is 1,67 tonnát nyom így nem csoda, ha nem hat filigránnak. Hát valahogy így áll össze a kép. Kényelmes is, meg jókat is autóztunk, de tudjuk, minden részfeladatra van konkurens, ami azt jobban megoldja az Insigniánál. A FlexRide futóművel járó, kapcsolható sport módot például rögtön érezni, de csakis az automataváltó miatt, ami ezt választva rögtön egy fokozatot visszakapcsol, ezzel természeten erősebbnek érezzük a kocsit. Innentől a kétliteres dízel 170 lóereje és kereken 400 Nm nyomatéka egész hihetőnek hat. Az ólomnehéz bódéval ez így még inkább elmegy a mérnöki bravúr irányába. A motor alapjáraton viszont sajnos átadja a karosszériának a keltett kellemetlen és rossz rezonanciát.

Furcsa, de az Insigniának gyenge pontja az, hogy bár a lábtér szépen le van kárpitozva, de nincs egy rendes lábtámasz, amin elférne egy 43-as cipő. Csak egy kárpitozott szűk részen pihentethetjük a bal hátsó végtagunkat. A legutóbb nálam járt tavalyi és tavalyelőtti kéziváltós tesztautóban ez nem tűnhetett fel, hiszen ott dolgozott a bal is, nem úgy itt, az automatában. A konkrét autó 20 colos és amúgy nagyon szép felnijein látszik, hogy a tesztelő kollégák az elmúlt nyolcezer kilométeren igen sokat adtak nekik. A hazai utakon valóban nem nehéz kátyúkban szétverni őket. Én ebben a kérdéskörben tudom le azt is, hogy a guminyomás-szenzor kétszer nem tudott ugyanolyan értéket mutatni és véletlenszerű hibajelekkel dobta fel a napjaimat. A nagy és széles kerék egyébként még a nyomvályúkra is érzékennyé tette az Insigniát. Az egészséges maximum méret itt szerintem a 18 col, ami nem jelent állandó vesszőfutást a magyar közutakkal.

Vezetés közben a nagyon kényelmes, feláras sportülések adnak a jó közérzetnek, de a futómű és a kormányzás is kifejezetten jó még ma is. A féken érezni, hogy két utassal és kevés csomaggal már két tonnát kell megfognia - kell ám nyomni. Sebaj, a második generáció jó egy mázsát le fog dobni súlyából. A vezetésről nem terelte el a figyelmem a Bose hifiel és navigációval kiegészített fedélzeti rendszer sem. Az integrált Apple CarPlay elérhetőséget hiába a legdrágább és legmenőbb almás eszközzel próbálgattuk, sajnos nem sikerült összecsiholni a telefont az autóval. Mindegy is, az újabb Astra fedélzeti rendszere már ügyesebb, de hé! Van ám újdonság, az Opel kigyomlálta az érintőkijelzővel vezérelt rendszerhez adott felesleges és ügyetlen tapipadot. Annyira nem hiányzott, hogy alig vettem észre a hűlt helyét, ahol most egy üres műanyagfelület várja, hogy odategyünk valamit. Mondjuk egy megkezdett csomag rágógumit, más nemigen maradna ott helyben.

Összegezve az eddigieket, még annyit tudnék a jövendőbeli Insignia mellett felhozni, hogy az új Astra is fényévekkel jobb elődjénél. A vicc az, hogy épp egy dízel és automata Astrából ültem át az ugyanilyen Insigniába, és megdöbbentő a különbség. Valami olyasmi az érzés, mint a minőségi és dizájnos lapra szerelt bútor (ez az új Astra) és nagyi öreg komódja között (ez lenne a régi-régi Insignia). Az előbbi épp befér a kisszobába, utóbbi meg egy idő után csak nyűg, mégsem volna szívünk megválni tőle. A tesztelt Insignia alapára 9,75 millió forint, a minden jóval felszerelt fekete példányé meg már majdnem 13. Ez nagyon sok pénz, ennyiért bármi mást is lehetne venni, de nem muszáj. Ha épp céges kocsit választ, ne visszakozzon, mert a kifutó Insignián még ma is érezni egy igazi középkategóriás fölényét a kisebb autókkal szemben. Azt hiszem, igazán jól mégis az jár, aki a legutóbbi körképünkben megírt hároméves használt menedzserautók között keres. Úgy az új ár törtrészéért miénk lehet a régi-új nagy Opel.