Tavaly már járt nálam az új Opel Frontera, ám akkor még nem volt elérhető hétülésesként. Pedig már a megjelenésekor is látszott a megfizethetőnek szánt crossoveren, hogy ez lesz az igazi ütőkártyája: az aprócska, ezért filléres platformból minél több helyet, és minél több ülőhelyet kell kihozniuk, akárcsak annak idején a Dacia tette a Renault Clio alapokra épülő Logan MCV-vel, vagy a jelenlegi piacon a Joggerrel.
Mindezt az Opelnél igyekeztek egy modern, németesen szögletes részletekkel operáló mázba csomagolni, és egyébként egész jól sikerült elfedniük a platformtársak vonásait. Persze, ha ismered a francia klónját, akkor le sem tudná tagadni a műszaki közösséget, és még az is egyértelművé válik, hogy tényleg minden fillért megspóroltak a nemzetiségváló műtét során. Az összkép azonban Opel szerű, az áráért pedig aligha várhatunk el tőle ennél többet.
Az utastérben is igaz mindez: a két képernyő elrendezése is az Opelek stílusát hozza, ám az infotainment kijelző itt extra. Az alapáras, Edition csomaggal ugyanis csak egy fekete műanyaglap jár a helyére, amelyből egy telefontartó lóg ki. És bár túl sokat nem ad az élményhez a központi kijelző és az ezen futó rendszer, igazából nem lassú és könnyen is kezelhető, szóval lebeszélni senkit sem szeretnék róla, de én biztosan telefontartóval venném. Már persze, ha lehetne, de erre még visszatérünk. Akad viszont ennek a megoldásnak egy sokkal komolyabb előnye is, hiszen hogyha extra a képernyő, akkor nem lehet a tabletre száműzni a klímavezérlőt. Így egy különálló, nyomógombos, szegmenskijelzős egység is belefért a csomagba, ami számomra egy hatalmas pozitívuma a Fronterának.
Az utastér anyagminősége konkrétan Daciás, kemény műanyagokból öntöttek mindent, a fontosabb részleteket is legfeljebb némi szövettel húzták be, hogy kinézzen valahogy és jobb legyen a tapintása. Ár-érték arányban ez is egy korrekt megoldás, ezért a pénzért nem kell csodát várni. Az ülések egyébként kényelmesek, de talán valamelyest puhábbak a megszokottnál, itt érződik a háttérben megbúvó francia szál. Az olcsó hatáshoz azonban hozzátesz a hangszigetelés, vagyis inkább a megspórolása: a háromhengeres motor duruzsolása, a turbófeltöltő szuszogása, illetve a villanymotor vonyítása is tisztán hallatszik az utastérből. És bár zavaró hangerőt sohasem ér el, a technikához minimálisan értő vezetőknek nem fog kelleni a kijelzőre pillantani ahhoz, hogy tudják, éppen mit művel a rendszer.
És ha már szóba került a hajtás, itt az ideje megtörni a tesztjeim megszokott rendjét, és a helykínálat részletezése előtt értelmezni, hogy mi is adja a különböző hangeffekteket az autó orrában. A konfigurátor, illetve az árlista alapján Fronterából hibrid és elektromos létezik, a tesztautó nyilván az előbbi. Ám a hibridségénél érdemes lenne odabiggyeszteni egy kis csillagot, ez ugyanis valójában inkább csak lágy hibrid, a munka tetemes részét az 1,2 literes, háromhengeres, 101 lóerős benzinmotor végzi. Persze, minimális távokat meg tud tenni kizárólag árammal az erősebb villanyrollerek szintjén mozgó, 0,9 kilowattórás akkucsomaggal, ám ezt csak araszolva, vagy sebességtartásnál. A rendszerteljesítmény 110 lóerő, és bár létezik belőle egy erősebb, 145 lóerős változat is 430 ezer forintos felárért, szerintem teljesen felesleges erre költeni, még az extra két ülés sem indokolja.
Összességében ugyanis a gyengébb változat is nyomatékos, még autópályán is tudja tartani a tempót. Ha versenyautót keresel, akkor egyébként is rossz helyen jársz, és nem csak a középszerű teljesítmény miatt: a futómű sem alkalmas száguldozásra. A testvérmodell C3 Aircrossnál egyértelműen feszesebbre hangolták, de ettől még érezhetően egy olcsó megoldás marad. A diszkontmotor és a filléres felfüggesztés azonban egyáltalán nem bántó a méreteihez képest könnyű, hét üléssel és hibrid rendszerrel is 1,4 tonna alatti karosszériában. A viszonylag alacsony tömeg és az elektromos rásegítés a fogyasztáson is érződik: sok autópályázással és érezhető mennyiségű városi dugóval is megállt 6 liter környékén a visszatankolás szerinti mérésem, ami ebben a méretosztályban, ezért az összegért kiemelkedő.
Ne kerülgessük viszont tovább a forró kását: a Frontera nagy előnye, hogy hivatalosan, szabályosan utazhat benne hét személy. Az első két sorról, illetve az 5 ülés mögötti csomagtartóról már esett szó bőséggel a korábbi Frontera tesztünkben, éppen ezért most a harmadik üléssora helyezem a hangsúlyt. Előre le kell viszont szögezni, hogy a két szükségülés lényegében egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy létezik. Az ülőlap és a támla egyébként korrekt, csak épp a lábaknak nincs hely, így rövid távokon, vagy átmeneti megoldásként tökéletes, ám hosszabb utakra kényelmetlen a két leghátsó ülés, még akkor is, ha amúgy USB-C töltő is jutott a harmadik sorba. A csomagtartóról pedig konkrétan le kell mondanod, ha mind a 7 ülőhelyre szükség van, legfeljebb néhány zacskót tudsz a támla és a csomagtérajtó közé préselni. Kompromisszum tehát akad, de létezik olyan felhasználási mód, amikor ez a tökéletes csomag.
Főleg, mert mindösszesen 10,22 millió forintért hazavihető, ami még így is hatalmas kihagyott ziccer az Opel részéről. Ha ugyanis árulnák az alacsonyabb, Edition csomaggal is a hétüléses változatot, akkor 9,42 millióig is le lehetne nyomni az árát. Ám jelenleg ilyen kombináció nem szerepel az árlistában, ahogy a 100 lóerős, elektromos rásegítés nélküli benzinmotort is kifelejtették a lehetőségek közül. Így viszont nem csak a francia testvérmodellje, a C3 Aircross tud jelentősen aláígérni a 8,48 millió forintos, hétüléses indulóval, hanem a Dacia Jogger is a 8,5 milliós árcédulával. Jó eséllyel mindez szándékos pozícionálás a konszerntárssal szemben, hiszen a modernebb, kényelmesebb és takarékosabb hajtáslánc mellett a feszesebb futómű és a vagányabb stílus is magasabbra emeli a Fronterát, ám a Joggerrel szemben mindkét Stellantis terméknek komoly hátránya, hogy sokkal szűkösebb és jóval kompromisszumosabb a harmadik sor.
Fontos viszont hozzátenni, hogy egy autó szerintem több, mint az adattáblája és a praktikus részletei. És talán éppen itt kell keresni a Frontera előnyét: amíg a C3 Aircross és a Jogger végletekig lebutított, minden részleten spórolós, kizárólag családi igáslónak szánt alapmodellel indít, addig a Frontera még extrák nélkül is egy vágyhatóbb, minőségibb valami szeretne lenni. És ami számomra a meglepetést jelentette, hogy minden hibájával együtt is sikerrel járt, meg tudom érteni azokat a vásárlókat, akik ezt választják a három opció közül. Igaz, a tesztautó még néhány extrával büszkélkedhet, mint például a téli csomag és a fekete tetősínek, valamint a feláras fehér fényezés, de még így is megáll 10,5 milliónál a matek. Persze, a hazai fizetésekhez képest ez is rengeteg, de egy hétüléses, német emblémás SUV-ért egyenesen aprópénz.
