Az olcsó sportautók bukása: Toyota Celica T18 vs. T23 összevetés

A '90-es évek és az ezredforduló utáni időszak alap-Celicái egymás ellen

Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!

Rengeteg nagy nevű, sportos modell halálozott el 2000 és 2010 közt. Egy közülük a Toyota Celica, amelynek az aranykorát és a búcsúgenerációját vetettük össze, ráadásul a hétköznapi embereknek szánt alapmotorokkal. Vajon voltak jelei a hanyatlásnak?

2+2 üléssel, sportos motorhanggal és a látványos kupéformával mindkét Celicában élmény az autózás, ám egészen más miatt. Erre már kitértünk a két autó önálló tesztjében is. A korábbi modellről ide kattintva olvashatsz, míg az újabb változat tesztjét ezen a linken találod. Most azonban valami másra keressük a választ. Az ezredforduló után ugyanis először leépültek, majd lényegében megszűntek az olcsó sportmodellek. Mindez a képen látható Celica-generációk csúcsváltozatán egyértelműen tetten érhető, ám felmerül a kérdés: vajon az alapváltozatig is leszivárgott a spórolás?
Hirdetés
Hogy legyen némi kontextusa a dolognak, a '90-es évek elején a rali még a népszerűsége csúcsán volt, a Celica raliautó változata pedig turbómotorral és összkerékhajtással sorra nyerte az trófeákat a márkának. Mindez a modell utcai változatának nem csak folyamatos fejlesztést, valódi stressz-teszt tapasztalatokat és gyakori generációváltást eredményezett, hanem lényegében korlátlan büdzsét is, hiszen a márka ikonja volt egy elég nagy nézőközönség számára. Ezzel szemben az utolsó generáció már nem versenyzett, így sem a versenytechnikát, sem pedig az azzal járó előnyöket nem kapta meg, ráadásul a nadrágszíjat is meg kellett húzni a fejlesztéskor és gyártáskor. Mindez nem csak az utolsó bukólámpás generáció 208 lóerős, összkerék-hajtásos, turbós izomváltozatán látszik meg, a régebbi alapváltozaton elsősorban a magasabb költségvetés érződik. Jobb tapintásúak az anyagok, kényelmesebbek az ülések és a kezelőszervek, összességében barátibb a hangulat az utastérben. Ebből a szempontból az igazi csúcs a dupla-kereklámpás, 1994-től gyártott Celica, amelynek a legerősebb verziója 242 lóerőt számlált.
Hirdetés
A típus utolsó generációja azonban már teljesen más céllal készült, egyrészt kellett valamit adni az elődök hírnevén szerzett vásárlóknak, másrészt a ralirajongók helyett egy új célközönséget is be kellett vonzani. A Toyota a korábbinál fiatalabb célközönségben látta meg a lehetőséget, így nem csak kívül, hanem belül is vad, modern dizájnt rajzoltak az újdonságnak. Ezzel azonban tovább szűkült a raliháttér nélkül egyébként is megcsappant költségvetés, hiszen hiába lesz álomautó a Celica a fiataloknak: ha nem tudják megvenni, abból a Toyotának nem lesz bevétele. Ennek ellenére kihozták a lehetőségeikből a maximumot a mérnökök, bár keményebb anyagokból, de sportos és ergonomikus műszarfalat kapunk, és annak ellenére, hogy érezhetően olcsóbbak a megoldások, egyáltalán nem zavaró a spórolás. Ha nem láttam volna a 10 évvel öregebb autó belterét, akkor fel sem tűnt volna a meghúzott nadrágszíj. Ez a célközönség-váltás azonban nem csak a dizájnt és a költségvetést érintette, hanem az alapváltozat szerepét is. A bukólámpás generációk célközönsége ugyanis gyakran csak egy kényelmes utazóautót keresett, amire a puhábbra hangolt, 1,6 literes motorral szerelt, 105 lóerős változat is bőven elegendő volt. A '80-as és '90-es években a Celicáról ráadásul mindenki tudta, hogy csúcsmotorral maga a veszedelmes fenevad, ezért bizonyítania sem kellett semmit. Ugyanez már nehezebben mondható el a fiatalokra szabott utolsó generációról, amelynek már az alapváltozatát is úgy kellett hangolni, hogy sportos és feszes, versenyautó-szerű legyen. A korábbi, idősödő vásárlóközönség ugyanis kinőni látszott a kupékból, a fiatalok pedig sportos, gyors és vad autóra vágytak a sportosnak, gyorsnak és vadnak tűnő lemezek alatt.
Hirdetés
A spórolásnak azonban éppen a technikai oldalon volt a legnagyobb hatása: ezt a Celicát a korabeli Corollával, Avensissel és Priusszal közös építőkészletből kellett megalkotniuk a mérnököknek. Így el kellett köszönni az egyedi és bonyolult, de kiválóan hangolható futóműtől, az összkerék-hajtás lehetőségétől és az akkoriban szinte felfoghatatlanul erős motoroktól, de még az egynél több karosszériaformától is. Ahol viszont előrelépés történt, az nem más, mint az alapváltozat ereje és sportos érzete. A T23 megalkotásakor ugyanis nem csak a legerősebb, de a leggyengébb változatot is kihúzták a listáról: a Celica immáron 143 lóerőről indult, ezzel közel a másfélszeresét teljesíti a két generációval korábbi belépőmodellnek. Ha tehát sportos autóra vágynék, akkor egyértelműen az 1999 és 2006 között gyártott, utolsó generációt keresném, nem véletlen a típus mai napig töretlen népszerűsége. Főleg igaz ez Magyarországon, ahol a fiataloknak szánt modell az értékvesztése csúcsára érve vált egyáltalán elérhetővé a fiataloknak. Az utolsó Celica belépőváltozata ezzel a szemmel nézve ráadásul éppen attól tökéletes, amit az elődmodellből átülve negatívumként éltem meg: az olcsó és kemény anyagok tartósabbak, az akkor túltoltnak hitt forma a mai napig modern, vad és vonzó maradt, nincsenek gyérül teljesítő, 100 lóerőt alig átlépő változatok, ráadásul a Toyota többi, jóval olcsóbb modelljével osztozni a technikán könnyű szerelhetőséget, olcsó és végtelen alkatrész-ellátást és rengeteg filléres tuninglehetőséget eredményez. 2023-ban a bukólámpás Celica már egyértelműen relikvia. Egy letűnt kor emléke, amikor még mást jelentett egy kupé. Az utolsó generáció ezerszer könnyebben értelmezhető és emészthető azoknak, akik manapság keresnek sportos modellt, ám ez a vásárlóközönség nagyjából 20 éve olyan szűk, hogy az olcsó sportautók szinte teljesen el is tűntek az újautó-piacról. Egy-két próbálkozás maradt csak a bátrabb gyártóknál, illetve azok a márkák merik bevállalni az ilyesmit, akiknek presztízskérdés, hogy legyen igazi kupéjuk. Ezen a szemüvegen keresztül nézve azonban már nem csak a bukólámpás Celica lesz a múlt egy szelete, hanem a típus búcsúszériája is. Hiába: 2006 is nagyon régen volt már, és bár Magyarországon egy akkoriban gyártott autó még nem is tűnik igazán öregnek az átlagosan több, mint 15 éves utcaképben, attól még az. Néhány év múlva valószínűleg már a T23 sem a fiatalok olcsó kupéjaként él majd a köztudatban, hiszen az újabb tesztalanyon is jól látszik, hogy ezek az autók is megették már a kenyerük javát. Ahogy a kérdéses állapotúak kikopnak majd az utakról, úgy válnak egyre nagyobb értékké a gyűjtők szemében a szebbek, ezt a korábbi generációknál már végignézhettük. Így tehát, ha szereted a Celicákat, és egyszer birtokolni is szeretnél egyet, akkor a múltba révedés helyett érdemes még most lépned, mert az utolsó generációból még lehet szerezni napi használatra alkalmas, reális áron kínált példányokat. Néhány év múlva már nagy valószínűséggel egészen más lesz a helyzet.
Tetszett a cikk?

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy azonnal értesülj a legfrissebb és legnépszerűbb cikkekről, amint megjelennek az Autónavigátoron!

Feliratkozom a hírlevélre

Hozzászólások

  • 2023.03.17. at 13:39
    Permalink

    Remek cikk, érdekes látni a két generációt együtt, külső benyomásra, tényleg ég és föld.
    Tegyük hozzá a kontextushoz hogy a 90-es években nem csak a Rallye, de a japán autóipar is ereje teljében volt. Sőt, sokkal inkább mint a Rallye maga. Nemcsak a versenyautó-alapok, de az utcai kocsik is 3-4 évente kerültek leváltásra, és mindegyik, kivétel nélkül sokkal jobb volt mint az előd. Sorra hozták ki a fejlesztéseket, a felszereltségek páratlanul jobbak voltak és mindezt jó áron. És ehhez jött hogy nemcsak megfizették a jó formatervezéket de a 80-as évek végére kialakult a saját, öntudatos és akkoriban lélegzetelállító formanyelv is, amit nemcsak más volt mint amit megszoktunk hanem érzésre szebb is. Tudom, ez szubjektív, de ha látod pár év múlva hogy a teljes autóiparon a Mitsubishi Galant, formai orientációját látod viszont (lekerekítések, áramvonalas formák, eltűnt B oszlop, stb) és nem a 164-ös alfáét, akkor gyorsan lejön hogy a japánok nem “megelőzték a koruk” hanem megalapozták a jövőt. A 91-es Galant formájának volt 3-4 év előnye at 5ös BMWhez képest.

  • 2023.03.17. at 13:51
    Permalink

    A másik generációnál már teljesen más volt a helyzet. Japán egyik napról másikra úgy esett pofára hogy se köpni se nyelni nem tudtak. A világuralomra készülő Keiretsukbók, hónapok alatt váltak milliárdos veszteséget termelő halálos betegekké. Pedig ugyanazzal a lelkesedéssel feljesztettek, ugyanúgy túlóráztak, ennyit számít a makrogazdasági helyzet.
    És minél japánabb annál nagyobb volt a baj, bajba került a Mazda de főleg a Nissan zuhant megállíthatatlanul a mélybe. A Toyotát és a Hondát megmentette az akkorra már megalapozott amerikai gyártás, de már nem ugyanaz a cég volt egyik sem. Nem a vevőknek számított minden fillér hanem pont a gyártóknak.
    A Toyota esetében pedig ott volt a Rallye egyik legnagyobb botránya, ami miatt azonnal dobbantottak is a sportágból (jól is tették, így tiszta mellénnyel indulhattak a WRC korszakban). Szóval a versenyautó alap helyett maradt a lehetőség egy Corolla coupéra, nem túl szerencsés formavilággal. Nem mintha szégyen lett volna (érdekes, hangulatos városi kupé), csak egyszerűbb lett volna mondjuk Paseónak nevezni, aminek a szellemiségét inkább tovább vitte.

Vélemény, hozzászólás?